Bányából bányába

A színművek vitathatatlan művészi élményt nyújtanak egy letargiával elárasztott, önmagát fojtogató, halálra ítélt közösség bemutatása által. A bányavidék figurái jelképesen tudatják a nézővel, hogy Erdélyben az asztalról nem hiányozhat a pálinka, a közbeszédből a trágár nyelvezet, a közhangulatból a depresszió, a közéletből a korrupció, az emberek gondolatvilágából pedig az idegengyűlölet vagy akár az öngyilkossági hajlam. A „spirói mélységeket” feszegető drámai hangulatban nem jut szinte lélegzetvételnyi ideje sem a nézőnek, hogy összeszedje magát és nevetni tudjon a saját maga – vagy környezete – nyomorúságain. A váratlan fejlemények sorra bontják elemeire azokat az értékeket, amelyek a kisebbségi lét egykori pillérei voltak, mint például a nemzet- és hazaszeretet, a becsületesség vagy a családközpontúság. Őszinte, de ugyanakkor sarkított megvilágításban mutatják be az erdélyi magyarokat és románokat egyaránt. Az előadások „kegyetlensége” a fel nem oldással tetőződik, pontosabban azzal, hogy az előrevetített tragédiák mind be is következnek, a maguk visszafordíthatatlan, súlyos következményeivel együtt.  A cselekmények valós hatása miatt szinte biztosra vehető a katarzis.

Amint elhagyjuk a színháztermet, és próbálunk visszazökkeni a „normális” hétköznapjainkba (talán azokba, amelyeket a „bányák világából” megismertünk?), felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ott van-e a pálinkásüveg a mi konyhaasztalunkon? Rejtőzködik-e bennünk kezelhetetlen depresszió? Korruptak vagyunk-e mi és a környezetünkben élők? Utáljuk-e a románokat és utálnak-e ők minket? Ennyire nyomasztó és kilátástalan lenne a létünk? Természetesen az említett előadásoknak nem az a célja, hogy elrontsák a jókedvünket, és „negatív visszacsatolással” káros hatást érjenek el bennünk. Az „átlagos” nézőt mindöszsze gondolkodóba ejtik és művészi élményben részesítik.

De mi fog majd történni az előadás többi (esetleg kívülálló, ez erdélyi valóságba be nem avatott) nézőjével? Milyen benyomással fognak ők maradni? Ki fogja nekik elmagyarázni, hogy itt bizony nagyon sok boldog, lelkileg kiegyensúlyozott, anyagilag stabil, elégedett magyar ember (is) él? Hogyan fogják majd elhinni, hogy a Székelyföldön és a magyarlakta vidékeken jó barátságban (is) élnek a románok és a magyarok? Hol vannak Erdély kultúrmecénásai, akiknek gondoskodniuk kellene arról, hogy a komor és realista önképábrázolások mellett másfajta műveink is szülessenek? Volna hely bőven az új alkotásokban is a humornak, a székely furfangnak, a találékonyságnak és a józan paraszti észnek, ezek pedig hasonló művészi élményben részesítenék a nézőt, amennyiben egy hasonlóan tehetséges szerző tollából születnének, mint amilyen a Székely Csabáé. Megfelelő ihlet és tehetség mellett írhatna valaki például egy Borvízvirág című darabot, amely a székelyföldiek „antinacionalista” vendégszeretetét és piachódító vállalkozói rátermettségét mutatná be (a jó és rossz tulajdonságaival együtt). Nem a Bányavirág helyett, hanem mellé.

Ferencz Zsombor