Bajnokok és bajnokok

És a néző máris belövi elváráshorizontját: ezt a filmet így kell nézni, mert arról lesz szó, miért került Kincses Előd (a rendezőnő papája, ügyvéd, koraszülött, Balkán bajnok síkfutásban, 100 és 200 méteren, a romániai rendszerváltást követő események jelentős ellenzéki alakja, Maros megyei RMDSZ-elnök stb.) parkolópályára. És a néző kicsit félni kezd, hiszen tudja, hogy az opusz dokumentumfilm, és 87 perces, és ezek a hosszú dolgozatok még akkor sem működnek teljes mértékben, ha olyan ravasz manipulátorok dolgoznak rajtuk, mint Michael Moore. A következő képsorok azonban szétverik az elvárás horizontját. Persze tény, hogy Kincses Előd politikai siker szintjén antikarriernek nevezhető életútjáról is szó van. De az is tény, hogy a feldolgozás stílusa következtében a filmnek semmi, de semmi köze a politikai oknyomozó, rehabilitáló, leleplező riportfilmhez. Képbe lép ugyanis a család. És ha ráadásul az alkotó szituációs technikát használ, akkor az említett riportfilm azonnal lekerül a műsorról. Arról nem is beszélve, hogy a néző borzasztóan szeret magánlakások ablakain befele kukkolni. Kincses Réka olyan ablakot nyit saját családjára, amelyen keresztül bárki bátran bámulhatja a Kincses család beszélgetéseit, vitáit, veszekedéseit, étkezéseit. A kukk-éhségét kielégítő néző pedig (különösen, ha személyesen nem érintett) készségesen a kukába hajítja elvárásait, és boldogan (sőt, megkockáztatom, kéjelegve) nézi, hogy szópárbajozik a mama meg a papa, hogy könnyezik, szenved a papa másik lánya, hogy veszekedik maga a rendezőnő, egyszer a papával, másszor a mamával, szóval bámulja ezt a kiteregetett „szennyest”, és mintha valami internetes blogfórumon lenne, ahol, legyen az bárki, ereszd el a hajamat, szabad beszélni, bármiről, bárhogy. A tragikus benne az, hogy nem ott van. És a néző szájára körülbelül ekkor fagy rá a mosoly. Vagy kellene ráfagynia. Hiszen megtudja, hogy Kincses Előd valóban olyan erőszakos ember, amilyennek Markó Béla RMDSZ-elnök nevezi, maga is az asztalt csapkodva (igaz, finoman, mintegy szimbolikusan), és valóban nagyon nehéz kijönni vele, ahogy ex-barátai (Frunda György, Kelemen Atilla) mondják. Hogy miért? Mert Kincses Réka kamerája előtt felfeslik a családi imázst védő burok, és mindenki megnézheti magának. Tragikusan, időnként komikusan közelről. De mindenképpen valósághűen. (Persze örök kérdés, mennyire valósághű bármi is a kamera jelenlétében, de ezek az emberek annyira belelendülnek a beszélgetéseikbe, vitáikba, hogy ha nem Marlon Brandók vagy Helen Mirrenek, ezt eljátszani ugyancsak nehéz.) És emberi módon. Ezt elhiszi a néző. Amit Markó Béla az asztallapon lekopogtat, vagy Frunda és Kelemen hatszázhatvanhat titkos kód virágnyelvén elmond, azt nem hiszi el. Egyrészt, mert nem valósághű. Ezek az emberek úgy beszélnek, mint bármelyik interjúban (nem híradós, show-műsoros), úgy tudnak viselkedni, hogy na, ezt ezerszer láttuk, ezt tudjuk, ők is tudják, hogy mi tudjuk, tehát fair play. Másrészt, mert nem emberi. A politikai gondolkodó gépbe betáplálják (és most hagyjuk, ki, mi), hogy ki mit, mikor, kinek és miért mondhat, illetve nem mondhat. És ettől a pillanattól kezdve világos, hogy „programbeszédről” van szó. A program beszél. Az ember tátog. Pedig régebben ezek az emberek jóba voltak a főhőssel. Van fekete-fehér kép, Frundával meg Kincsessel, amint egy-egy autó motorházán ülnek. Gondolom, mindkét autó saját, a Frundáé Lada (nem értek a márkákhoz, csak feltételezem), a Kincsesé Skoda. Szép kép. Harmónia, ha nem is cölesztisz. Meg másokkal is vannak fekete-fehér képek. Aztán, ahogy színesedik a világ, az említett barátok lekoptatják Kincsest, mint erőszakost, összeférhetetlent, magának valót, szóval nem szalonképest. Kincses tehát le, a többiek fel. Ehhez a szálhoz tartozik a film egyik legszebb képsora, számomra bár. Autósor jön, Mercedes, egyéb ilyen totális autók, és közben a felirat: Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Biztos filmes neveltetésem az oka, hogy a képsor az amerikai gengszterfilmeket juttatja eszembe, Don Corleonékkal, Prizzikkel, Al Caponéval, Baby Face Nelsonnal, meg a többiekkel. Egy kerti partin aztán az is kiderül, hogy Frunda volt anno a Kincsesre állított szigorúan titkos ügynök. Ezzel a részlettel túl sokat foglalkoztak a film megjelenése óta, ráadásul nem isa legmegfelelőbb kontextusban. (Persze ez az a kontextus, amelyben a néző igazán-igazán szeret kukkolni, más életekben vájkálni stb.) Úgy gondolom, ez is a vizuális családregény szempontjából érdekes, nem pedig olyan szinten, hogy valóban ügynök volt-e Frunda vagy sem. A mama, a többiek indulatos szavai, és a papa reakciója emberi mélységek, habitusok szempontjéból sokkal drámaibb. Aminthogy az is ebből a szempontból érdekes, ahogy egy veszekedés során a mamából kirobban a románellenesség. Mert ezt is takargatni szokták. Ki jobban, ki kevésbé. Persze ettől még létezik, csak nem lesz belőle film. Vagy ha mégis, akkor fikció. Mert a fikció szintjén történő absztrakció (sic!) elviselhetőbb, hogyne, hízeleg a néző erkölcsiségének, ettől Übermenschebbnek érzi magát. Amikor viszont egy valós személyt lát acsarogni, akit ráadásul talán ismer is, az bizony más. Ijesztő. Tükör. Ami által nagyon is világosan...
Kincses Réka Balkán bajnokának elemzése talán na