Az önmagát ismétlő történelem csapdája

Magyarul a családban tanultam meg, Nagyváradon magyar óvodába jártam, majd román iskolába. Ez elég tipikus életpályaív a vegyes családban született gyerekek számára, ajánlom e tekintetben a kolozsvári „mindennapi etnicitásról” szóló munkát, Rogers Brubaker, Feischmidt Margit, Jon Fox és Liana Grancea könyvét, amely angolul jelent meg 2006-ban a Princeton Pressnél. Bár iskolás koromban a „román világba” integrálódtam, egyetemista koromig végig kétnyelvű környezetben éltem, román és magyar barátok közt. Szomszédaim a tömbházban románok és magyarok voltak. A nyolcvanas években csak a magyar televíziót néztük, Váradon román szomszédaink is mind ezt nézték; értettek annyit magyarul, hogy kedvenc filmjeiket és sorozataikat követni tudják. Kamaszkorom óta a színház szerelmese vagyok, Váradon mind a román, mind a magyar tagozat előadásaira eljártam. Kolozsvárra, az egyetemre kerülve – román–francia szakra – kissé megváltoztak a dolgok, a magyar tagozatos diákkollégákkal már ritkábban találkoztam. Ők, akik nagyon kevesen voltak akkoriban, talán tízen egy évfolyamon, ha jól emlékszem, sokkal nyomasztóbbnak érezték a Ceauşescu-rendszer nacionalizmusát, és zártabb körökben éltek. Nos, ezzel a háttérrel ért a „nemzeti kérdés” újbóli megjelenése 1989 után. A marosvásárhelyi „fekete március” eseményeiben kicsúcsosodó román–magyar ellentétek nagyon is megleptek. Kevéssel ezután kezdtem el dolgozni a Francia Kulturális Központban – melyet akkor hoztak létre Kolozsváron –, érdeklődésem ekkor a politika és főleg az identitáspolitika iránt még erőteljesebbé vált.
– Hogyan lett a párizsi CERI kutatóintézet tudományos munkatársa?
– 1993-ban beiratkoztam egy mesterképzőre Párizsban, a Keleti Nyelvek és Civilizációk Intézetébe (Langues’O). Annak a lelkesedésnek a kérdése foglalkoztatott, amellyel nagyon sok román értelmiségi támogatta Ceauşescut 1968 nyarán, amikor a szovjet tankok lerohanták Prágát. Próbáltam megérteni a szovjet- és oroszellenes nacionalizmus varázsát abban a korban, amikor valamelyes „liberalizálás” is végbement a nyilvánosságban, az életkörülmények is javultak, a társadalmi mobilitás pedig új lehetőségeket tárt egyes társadalmi csoportok elé. Aztán megvédtem doktori disszertációmat a párizsi Politikatudományi Intézetben. Az identitás kérdése továbbra is központi téma maradt a számomra. Kezdetben a romániai és magyarországi magyar és a román értelmiség nemzetről való, 1989 utáni gondolkodását próbáltam összehasonlítani, megkíséreltem feltárni a posztkommunista diskurzusok eredetét, történelmi dimenzióit, amelyek egyre fontosabbnak tűntek számomra, amiként változásuk dinamikája is. Mindezt azonban úgy, hogy közben elkerüljem a történelmi determinizmus vagy az önmagát ismétlő történelem fogalmi csapdáját. A történelmi tapasztalatoknak meghatározó szerepük van a társadalmi képzelőerő alakulásában, de ez nem egyértelmű, lineáris hatás, annál is inkább, mert ezt a tapasztalatot, annak interpretációit különböző társadalmi csoportok tolmácsolják. Például az 1956-os magyar forradalom számos történelmi narratíva kiindulópontja volt, például a csepeli munkások és a katolikus csoportok nem azonos módon élték meg. Még Trianonnak is több értelmezése van a magyar szellemtérben, a románról most nem is beszélve. Végül disszertációm témája a román és magyar nemzeti diskurzus kialakulása lett a 19. században. Komparatista módszerrel dolgoztam, érzékenyen figyelve a két nemzeti ideológia közötti kölcsönhatásra is, amely természetesen eltérő mértékű volt a különböző korokban. Disszertációm befejezésekor két kutatói állást hirdetett meg a CERI, amelyre körülbelül hatvanan jelentkeztek. Szerencsém volt, felvettek. 2003 januárja óta dolgozom a CERI-nél.
– Doktori disszertációja a román és magyar értelmiségi elit és a „nemzeti gondolat” összefüggéseit, illetve különbségeit vizsgálja. Mi lehet az, ami különbségként Franciaországban külön is feltűnik?
– Nehéz néhány szóban összefoglalni a hasonlóságokat és különbségeket. Mégis, azt mondanám, hogy a két nemzetállami ideológia asszimilacionista dimenziója közös, ezek a 19. század végén alakultak ki, és a modern közoktatási rendszer kiépítésével váltak társadalomalakító erővé. Az asszimiláló politika erős volt a Trianon előtti Magyarországon – ez részben 1920 után is folytatódott egy nyelvileg és kulturálisan jóval homogénebb társadalomban –, amiként erőteljes volt a két világháború közötti Romániában vagy Ceauşescu Romániájában is. Az etnicitás felértékelődése, illetve a múlthoz való rögeszmés viszony szintén közös jegy, még akkor is, ha egyik-másik esetben nagyok az eltérések, a kontextustól függően. Az etnicizáló nacionalizmus jóval erősebb volt Ceauşescu Romániájában, mint Kádár Magyarországán. Ami a különbségeket illeti, azt mondanám, hogy a nemesi dimenzió, amely a regionális felsőbbrendűség diskurzusának lehet a forrása, a (kis)impériumideológiának, jelen van a magyaroknál, míg a románoknál ez hiányzik. Náluk viszont jóval erőteljesebben jelentkezik az ortodoxia mozgósítása a nemzeti identitás kialakításában, ennek misztikus változata a legionárius mozgalomban alakult ki a két világháború között.
– A kilencvenes években divatkérdéssé vált Huntington törésvonal-elmélete, amely az ortodox és katolikus Európa megkülönböztetésével az EU-bővítés határának a kérdését is felvetette. Ön kutatta az ortodox egyház szerepét az átmenetben a délkelet-európai államokban. Mit mondhatunk ma erről a kérdésről?
– A kilencvenes évek végén részt vettem egy Molnár Gusztáv által szervezett vitán a Huntington-elmélet érvényességéről, majd erre a Provincia folyóirat is visszatért. Szkeptikus voltam e tétellel szemben, amely a társadalmakat és kultúrákat nagy „civilizációs tömbökbe” olvasztotta össze, és azokat a vallásos identitás alapján határozta meg. 2001. szeptember 11. óta Huntington tézise nem csupán intellektuális értelemben kérdőjelezhető meg, hanem politikailag is veszélyes. E szembeállítás robbanásveszélyes, lehetővé teszi a „muzulmán” behelyettesítését az „iszlamistával”, majd a „terroristával”, aki a „Nyugat” ellensége. Ami a román ortodoxiát illeti, úgy látom, egyáltalán nem monolitikus, erős belső feszültségeknek van kitéve, olyan csoportok közötti harcnak, amelyek eltérő módon viszonyulnak az ökumenizmushoz és a nacionalizmushoz. Néhány ellentét láthatóvá vált az új pátriárka megválasztásakor. Az ortodox egyház és a román állam, a román politikai elitek közötti viszony továbbra is szoros. Az ortodoxia cáfolhatatlanul jelen van a román társadalomban, inkább, mint Magyarországon az ottani egyházak. De a mindennapi élet szintjén e társadalom szekularizált, az ortodoxia értékei nem meghatározóak. Azok a politikusok, akik szívesen jelennek meg a televízióban főpapok társaságában, maguk sem fogadják el azok minden kérését. A kilencvenes évek közepe óta követelik a nemzet katedrálisának felépítését – azóta sem került sor erre. Mindez nem zárja ki, hogy ne lehessen mobilizálni az egyházat valamelyik kisebbségi csoport ellen.
– A román–magyar viszony a két ország európai uniós tagságával jelentős mértékben „dedramatizálódott”, anélkül azonban, hogy áttörés következett volna be az erdélyi magyarság helyzetének rendezésében. Milyen forgatókönyvekre lehet számítani a román–magyar viszony alakulásában? Vannak európai, precedensértékű megoldások?
– A román–magyar viszony „dedramatizálódása” valóban bekövetkezett. Persze nincs Bolyai Egyetem, de a magyarul tanuló diákok száma, akik a különböző állami egyetemeken és a Sapientián tanulnak, jelentős. Ezenkívül, az önálló állami magyar egyetem létesítésének célja akkor, amikor az Európai Unió a mobilitást és a többnyelvűséget támogatja, a magyar közösségen belül is vitatott. A kapcsolatok dedramatizálását jeleníti meg a magyar nyelv nyilvános tereken való megjelenése, a kétnyelvű helységnévtáblák, állomásnevek stb. A felső tisztviselői karban is vannak magyarok. Viszont a további intézményesülés tekintetében még mindig számottevő a román politikai elit félelme, ellenkezése. Nem csupán a székelység területi autonómiája, hanem a kulturális autonómia tekintetében is. A kisebbségi törvény még mindig a parlament asztalán hever, 2005 óta. Ismervén ezeket a félelmeket, nem hiszem, hogy az oly példaszerű intézményi megoldások egyben végleges megoldást is jelentenek az identitásból adódó feszültségekre. Belgium és Spanyolország esete igazolja, hogy az 1960–70-es években elfogadott intézményi reformok ellenére az eltérő identitásból fakadó feszültségek folyamatosan fennmaradnak. Az identitás kérdése nem választható el a többi társadalmi, gazdasági és politikai folyamattól. Jövőnk a romániai és a magyarországi gazdasági és politikai helyzet alakulásának függvénye. De mindenképpen kívánatosnak tartom, hogy a következő választások után is legyen magyar képviselet a parlamentben.