Az izmok mellékhatásai

„Menj át a másik oldalra, mert ott a sor” – mutatott a terem távoli sarkába – ahol legalább százan várták, hogy végre a zenekar tagjaihoz léphessenek, és kis fehér papírfecnikre írathassák velük kezük pecsétjét –, és e kijelentéstől határozottan olyan érzésem lett, mintha koponyámat meglékelve ecetes meleg vért csorgatnának az agyamra, úgy is mondhatnám, hogy intelme gyorsan, nyersen ért.

„Nem” – válaszoltam annak az embernek a szűkszavúságával, akinek túl sok mindent kellene elmondani egyszerre. Ekkor egy nagyjából három négytüdős monológ következett, melyben az izmos ember elmondta, hogy látom-e, milyen kitűző van a pólóján, és hogy ez a kitűző azt jelenti, hogy ő a rend szilaj őre, én meg jobban járok, ha csinálom, amit mond, vagy némi rejtői kocsmai verekedésekben elcsattanó pofonokhoz hasonlatos pofonok elcsattanása kerül kilátásba. A rejtői hasonlat persze nem volt benne a monológban – nem is várjuk ezt el az illetőtől – ezzel csak én fűszereztem a történetet. Ingerültségemet leplezve elmagyaráztam a nálam kábé két és félszer szélesebb embernek, hogy újságíró vagyok, és hogy nem akarok sem aláírást, sem közös képet a zenekarral, csupán a frontembertől kérdezném meg, hogy amikor végez, készíthetnék-e vele egy interjút.

Miután a rend szilaj őrének némi homlokráncolás után sikerült értelmezni az újságíró, a frontember és az interjú szavakat, valamivel kedvesebb lett az arckifejezése (nagyjából olyan, amilyen Steven Seagalnak egy olyan filmjelenetben, amelyben csak három embert ver meg, és azok közül sem hal meg senki a helyszínen), majd elnézően továbbengedett a frontemberhez, akivel határozottan kevesebb szó használatával máris sikerült megegyeznem az interjút illetően, így alig-alig tartottam fel a lelkes rajongókat, akik az összes lehetséges irányban sorokat hoztak létre már, egymás sorait keresztezve (még jó, hogy az izmos embernek ez nem tűnt fel, különben határozottan bajban lettek volna).

Fellélegeztem, amikor kijutottam végre a „sorból”. Levegőztem, fohányoztam, néztem a boldog embereket, vártam. Közben arra a következtetésre jutottam, hogy a rend őrei általában csak arra valók, hogy összezavarják a magától amúgy valamilyen renddé összeálló káoszt, ezzel hátráltatva mindent. Legalább az újságírókkal néha kivételeznek még a legizmosabbak is. Nemcsak azért, mert az újságírókat utálják az emberek, hanem mert félnek, hogy valami megalázó írás jelenik meg róluk.