Az írásmód nemtől független

külön irodalmi vagy magyar specializáció, ami leginkább érdekelt volna már akkor is – nem lévén. A kettőt együtt az egyetemen lehetett párosítani. Tulajdonképpen ilyen meghatározottságok miatt kerültem végül a Szegedi Tudományegyetem magyar–orosz szakára, ahol az első napoktól a helyemen éreztem magam, fantasztikusnak találva ezt a kultúrát, főként a vallásbölcseletet.

Járt-e Oroszországban?

Rögtön a második szemesztert évfolyamtársaimmal Moszkvában tölthettük. Addig Budapesten is csak háromszor-négyszer voltam, s hirtelen egy tízmilliós, magyarországnyi városban találtam magam, s a nyelv és a motiváció birtokában belemerültem mindenféle „kutatásokba”. A könyvtárakban a nyolcvanas évek elején még nem lehetett szabadon nyúlni azokhoz a témákhoz, amelyek engem érdekeltek, ám ha valaki pontosan tudta, mit keres, annak a rokonszenvező, cinkos könyvtárosok kihozták a szövegeket. Még mindig emlékszem az eufóriára, ahogy kézbe vehettem a százéves, gyönyörű kötésű könyveket. Később egy leningrádi könyvpiacon fiatal értelmiségiek – mivel vonzónak találták, hogy foglalkozom vele – felkutatták és megvették ajándékba azt a jó drága és régi (új kiadása nem volt) Mandelstam-kötetet, amit annyira kerestem. A szerzőt azóta is a 20. század egyik legkiválóbbjának, Rilke-nagyságrendű költőnek tartom. Lenyűgözött, hogy mennyire virágzott az oroszoknál akkor is a babonaság és az okkultizmus. Az utcán lépten-nyomon hirdették magukat a varázslók, parafenomének, s egy ilyen esten valóban olyasmit éltem meg, amit A Mester és Margaritában olvastam.

A rendszerváltás után milyen változások történtek a kortárs orosz irodalomban téma és stílus szempontjából?

Sajátos helyzetről van szó, mintha kiszabadult volna a szellem a palackból, olyan témák és stílusok formájában, amelyek korábban, mind a cári időszakban, mind a szovjet érában tiltva voltak.

Kolozsvári előadásán a szexualitást említette ilyen témaként.

Az obszcenitás, pornografikusság, vulgaritás fokozott jelenlétéről van szó, s a klasszikusok lefokozott újra- és átírásáról. A Nyugat is elfogadta ezt egy ideig, nem lehet azonban ugyanabból botrányt csinálni húsz évig.

Ön is fordít kortárs orosz szövegeket.

Ljudmila Ulickaját – szerencsémre nem rendelésre, hanem úgy alakult, hogy én „fedeztem fel” a magyaroknak őt. Szonyecska című kisregényére bukkanva az első sor után tudtam: ez az… Éppen felhívott akkoriban valaki, hogy lapjánál orosz különszámot állít össze, és adjak írást, így kezdtem hát hozzá a fordításhoz. Végül nem ott közölték, mert a szerkesztő fanyalgott, hogy ez a szöveg mennyire kilóg, a többi anyag nem ilyen – nem véletlenül. A fordítás akkor azonban már könnyen eltalált a nagy kiadókhoz – egyszerre kettő, a Magvető és az Európa is érdeklődött iránta, s további regényeket is kértek…

Említette, hogy gyakran átírják a klasszikusokat, mintegy „leviszik őket a porba”. Ellenpéldaként Ulickaját emelte ki, aki szintúgy a klasszikus szövegekhez fordul, még ha nem is a botrány kedvéért. A szereplői többnyire drámaszövegekből ismert nőalakok – ahogy elmesélte, Mása és Szonyecska teljesen csehovi figura.

Konkrétan ennek a két szereplőnek a csehovi mintázatára Ön ébresztett rá! Ulickaja orvos-genetikus, valóban kicsit a csehovi higgadt diagnoszta, s dramaturgként is dolgozott évekig. Írótársai közül sokan karneváli módon parodizálnak: kimutatják a kicsinységét annak, ami valaha eszmény vagy vágy volt. Ulickaja a Médea és gyermekeiben zseniálisan parafrazálja az antik Médea-alakot, aki valahol ugyanaz a figura, viszont nincsenek vér szerinti gyerekei, s gyökeresen másként old meg konfliktusokat: amikor megtudja, hogy a férje megcsalta, nem pusztító agresszióban fejeződik ki az elkeseredése, hanem elindul a világba, távol élő barátnőjéhez, s a „zarándokút” oldja fel indulatait. Annyira hozzászokott már világunk ahhoz, hogy az irodalom is tele van gyűlölettel, káosszal, hogy zsigerből gyanakszik, ha egy „normális” szöveg kerül elé, amelyben az élet élhető. Ulickaja egyes elemzői szerint ez mesterkélt, minthogy erőszakot tesz a valóság természetén, amely nem ilyen rózsaszín.

Erősen elhatárolja a nők és férfiak által írt irodalmat. Szükség van erre?

Nem egészen. Az viszont tény, hogy a jelenlegi négy orosz Nobel-díj-várományos közül három nő. Ulickaja kulturálisan, a női látásmód alapján tekinthető a női tapasztalatot megfogalmazó, ám maszkulin tudatossággal alkotó írónak. Szerinte is természetes – sokat faggatják erről –, hogy a nők másképp látják a világot, kifejezésmódjukban, nyelvhasználatukban is van különbség. Az írásmód azonban nem nemhez kötött, a tapasztalatból és percepcióból fakadó szemléletmód lehet – de nem feltétlenül – más.

A női írók hogyan látják a férfiakat, mennyire tudnak őszintén és igazságosan írni róluk?

Ulickaja például olyan szolidaritáson alapuló világot mutat be, amelyet a nők tartanak össze konstruktív, kooperatív energiáikkal. Gyakran így is megvádolják azzal, hogy túl erősek nála a nők, a férfiak pedig gyengék. A férfiírók mégiscsak kívülről és leegyszerűsítve ábrázolják a Másikat: anya, szűz, hetéra, múzsa. A tehetséges nőírók, ha izgatja őket a feladat, belülről összetettebb, árnyaltabb típusrajzokra képesek. Az Ulickaja írásaiban felvázolt három nőtípust (ahogy én csoportosítom), a „hedonista”, a „szerzetes” és a „tragikus” nőt tovább lehetett volna árnyalni, hiszen nála senki nem jó, senki nem rossz, sokfelől és koherensen motivált az, hogy csak olyan lehet, amilyenként elénk lép – így a férfiak is. Kicsit kevesebb figyelmet fordít valóban a férfiakra, akik nála például rokonszenvesek gyengeségükben is (Médea férje, aki elájul az erőszaktól) vagy kiváló szeretők, de nincs szavuk (az unokanővérek közös szeretője a Médeában), vagy nagyszerű társak, de hiányzik belőlük a szexualitás átütő ereje (ugyanott). A címszereplő Kukockij doktor a Kukockij eseteiben embernek is remek, de gyenge a társadalmi nyomás elviseléséhez, s alkoholba menekül.

Nemcsak az orosz, hanem más irodalmak kapcsán is lehet találkozni V. Gilbert Edit nevével, többek között egy rendhagyó irodalmi „kísérlet” kapcsán is. Mi volt A perifériáról a centrum – világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől kötetek alapgondolata és célja?

Sok kollégát, pécsieket, más magyarországi egyetemek szakembereit és határokon túli irodalmárokat vontam be egy hálóba, amelynek az a lényege, hogy rendhagyóan írjuk a kortárs világirodalom történetét: mindenki mesél az általa belátott kulturális terület történetszerű fejleményeiről. Az az újdonsága ennek, hogy vállaltan lehet személyes, s egyúttal szóba kell állnia a többiekkel, reagálni az ő narratívájukra, kapcsolódni hozzájuk. Így hol periférián érzi magát az ember, hol centrumban, hol megszólítónak, hol megszólítottnak. Az utolsó kötet már tizenegy nyelvű, mert fontos, hogy a bahtyini értelemben meg tudjuk szólítani a más nyelven beszélőt – ne csak róla beszéljünk, hanem vele. Eddig három kötet jelent meg, a legutóbbi nemrég került fel a világhálóra. Alapos, aprólékos munkát ad egymás írásainak és ajánlott könyveinek az elolvasása is…

Van-e visszhangja a köteteknek?

Magyarországon számos kritika született, és tudunk már határon túli visszhangokról, egyelőre csak magyarlakta területekről. A külföldi terjesztés nincs megoldva. Abban bízunk, hogy a személyes szakmai szálak mentén majd eljutunk romániai román vagy szerbiai szerb irodalmárhoz is. Jelenleg egy bizonyos szempontból hasonló célú kezdeményezés foglalkoztat: Jelenvaló-e a jelen tudása címmel egy rendezvénysorozatot tervezek. Különböző területek szakembereit hívom össze, hogy öt percben bemutassák azt a kutatást, amelyen épp dolgoznak, személyes érintettségüket sem megtagadva, s szintén történetbe foglalva – azaz elmesélve, hogyan is találkoztak az általuk vizsgált problémával, majd válaszolva a többiek kérdésére. Azt kutatom, miként lehet szakszerűen beszélni valamiről úgy, hogy a mondanivaló lebilincselő legyen. Egyenrangú beszélgetésre nyílna lehetőség, megmutatjuk, hogy a másik területén ugyan laikusok, de érdeklődő és nyitott laikusok lehetünk.

V. Gilbert Edit
1986-ban szerzett diplomát Szegeden, a JATE magyar–orosz szakán. A Pécsi Tudományegyetem docense, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszéken dolgozik. Kutatási területe az orosz modernizmus. Könyve jelent meg A Mester és Margaritáról s a mű holdudvarában található kevésbé ismert, másik három orosz regényről (A Tanítvány, a Krónikás és az Áruló. Utak A Mester és Margaritához, Pro Pannonia, Pécs, 2001). Tanulmányokat, könyv- és színikritikákat, esszéket, fordításokat publikál, köteteket szerkeszt, konferenciákat, munkacsoportokat szervez.

Bonczidai Éva