Az internet szabadsága. Személyes internettörténet

Ha erre az előadásra tíz évvel ezelőtt került volna sor, akkor arról beszélhettem volna izgatottan, hogy már 22 millió komputer és 50 millió felhasználó kapcsolódik az internetre. Mára azonban ott tartunk, hogy 2006 januárjában csaknem 400 millió számítógép volt az interneten és a hálót egymilliárd ember használta a világ minden táján. 2007-es adataink még nincsenek, de ma ötszáz-hatszáz millió között lehet azoknak a számítógépeknek a száma, amelyek informatikai internetprotokoll alapú adatátvitelben vesznek részt, webszolgáltatásokat nyújtanak és vesznek igénybe. E statisztikai adatok nem tartalmazzák azokat a laptopokat, notebookokat (azaz hordozható számítógépeket) és desktopokat (azaz asztali gépeket), amelyek nincsenek folyamatosan on-line kapcsolatban, hanem csak időszakosan kapcsolódnak a hálóra.

Ebben a tíz évben valami más is bekövetkezett: a világ minden táján elterjedtek a mobilkészülékek. Becslések szerint számuk ma mintegy két és fél milliárd: ezek közül nagyon sok már most is képes az internetre kapcsolódni. Az új készülékek megjelenése nagy hatással lesz arra, hogyan fejlődik majd az internet, illetve milyen alkalmazások irányában fejlődik tovább – erre még vissza fogunk térni.

Előbb azonban lépjünk egy kicsit vissza az időben, 1969-be. Az internet elődje az ARPANET névre hallgatott. Ezt a különleges projektet az amerikai védelmi minisztérium támogatta. Akkor voltam végzős a kaliforniai egyetemen, és engem bíztak meg a szoftver megírásával. Egy Sigma-7 volt az első gép, amit az ARPANET-re csatlakoztattunk: ezt a komputert ma már múzeumban mutogatják (némelyek szerint már nekem is ott volna a helyem).

Harminc év elteltével az internet több százezer hálózat és több millió komputer nagyon összetett, komplex hálózata lett. A számadatok szerint Ázsiában mintegy 389 millió felhasználó van az interneten, ami nem anynyira meglepő, hiszen a világ népességének 56 százaléka ebben a térségben – Indiában, Kínában, Indonéziában és egyéb országokban – él. Hogy a legnépesebb számú felhasználó innen kerül majd ki, annak fontos kihatásai lesznek a hálózaton fellelhető tartalmak tekintetében. Miközben Ázsia egyre inkább megjelenik az on-line világban, Európa is növekszik: az utóbbi években országok sora csatlakozott az Unióhoz, a népesség itt is természetes módon növekszik, így lehet, hogy Európa ma a második legnagyobb résztvevője a net nemzetközi felhasználói táborának. De bármilyen óriási, milliárdos felhasználói számokról beszélünk is, ez pusztán 16 százalékát teszi ki a világ népességének. Öt és fél milliárd embert még nem ér el az internet, és előbb-utóbb őket is el kell érnünk. Ezért az internet evangélistájának még mindig nehéz dolga van.

Amikor partneremmel, Robert Kahnnal 1973-ban nekifogtunk az internet kifejlesztésének, nem tudtuk, hogy milyen új távközlési rendszerek lesznek majd elérhetőek. Az volt az elképzelésünk, hogy olyan protokollra van szükség, amely bármilyen átviteli technika esetén lehetővé teszi bitek eljuttatását A pontból B pontba. Természetesen a működési képesség valószínűségének 0-nál nagyobbnak kellett lennie. Nagy megelégedésünkre szolgált, hogy az összes azóta kifejlesztett új átviteli technikai megoldás – a műholdas, az üvegszálas, a koaxkábeles és a rádiócsatornás – képes volt és képes ma is az internetjelek szállítására. Sok mindent nem láttunk a tervezés során, csak egy dolgot tudtunk: hogy az internetes adatcsomagok közömbösek azzal szemben, hogy milyen módon továbbítják őket, a hálózat nem „tudja”, hogy mit szállít. Minden egyes csomagocska bitekből tevődik össze – ezek lehetnek videojelek, audiojelek vagy egy weblapra való utalások –, de a hálózat egyáltalán nem tudja, hogy éppen milyen alkalmazás fut rajta keresztül. Egyedül a végpontokon lévő számítógépek ismerik fel, hogy milyen információ érkezett.

A végponttól végpontig (end to end) alapelve rendkívül fontos jellemzője a hálózatnak. Ez teszi lehetővé, hogy új és új alkalmazások és szolgáltatások jöhessenek létre anélkül, hogy bárkinek engedélyezni kellene őket. Amikor például a Google alapítói, Larry Page és Sergey Brin úgy döntöttek, hogy az egész internetet indexálják és az információt on-line módon elérhetővé teszik, nem kellett az internetszolgáltatókhoz menniük engedélyért kuncsorogni, hanem egyből fel tudták ajánlani az új szolgáltatást. Ugyanez érvényes az elmúlt időszakban a hálózaton megjelent összes innovációra. Szeretnénk megőrizni ezt a szabadságot a jövőben is. Az a célunk, hogy az emberek szabadon, határok nélkül kísérletezzenek az új elképzelésekkel, ötletekkel. Aki közülük sikeres, az nagyon fontos gazdasági szereplővé, információforrássá vagy szolgáltatásforrássá válhat – és vált is – a hálózaton. Ha sikerül megőrizni ezt a semlegességet, akkor minden új felhasználó elvileg bármelyik alkalmazáshoz szabadon hozzáférhet és kipróbálhatja. Ez talán a legfontosabb üzenete előadásomnak: meg kell őriznünk a háló nyitottságát, illetve a hozzáférés, a kísérletezés szabadságát, hogy a gazdaság gépezete tovább düböröghessen.

A tervezés során úgy alakult, hogy 1977-ben végül nekem kellett megmondani, hogy mekkora legyen a hálózat. Ekkor jutottunk oda ugyanis, hogy el kellett dönteni, hány végponttal számoljunk a hálózaton belül. Ne felejtsük el, egy kísérlet közben voltunk, és nem tudtuk, hogy egyáltalán működőképes lesz-e a rendszer. Már egy éve vitatkoztunk – még mindig a védelmi minisztériumban –, és nem tudtam rávenni a szakembereket arra, hogy döntsenek. Végül azt mondtam, hogy mivel puszta kísérletről van szó és mindenképpen szükség van a végpontokra, legyen 32 bites a címtartomány. 1977-ben tehát kísérleti jelleggel döntöttünk a 32 bites csomag mellett, és ezt használjuk ma is. Ez összesen 4,9 milliárd végpontra elegendő. Ezt nevezzük az internetprotokoll (IP) 4-es verziójának. Minthogy azonban a Földön valamivel több ember él, mint 4,9 milliárd, és egy emberre több mint egy olyan készülék jut, amit internetre lehet kapcsolni, nyilvánvaló, hogy a 4,9 milliárd cím nem lesz elég. Ezért született meg az IP 6-os verziójának terve, amely már 128 bittel számol, ami több trillió címet tesz lehetővé: egyelőre ezt szeretnénk működőképessé tenni.

Végül beszéljünk az egyre inkább elérhetővé váló szélessávról. Manapság szélessávon túlnyomórészt aszimmetrikusan lehet adatokat lehívni: a letöltés sebessége gyorsabb, mint a feltöltésé. Így például kiváló minőségű videót tölthetünk le, mert ebben az irányban magas az adatátviteli sebesség, de elküldeni már nem tudjuk ugyanezt a videót. Ez nagyon furcsa helyzetekhez vezet. Amikor videokonferenciát tartok egy kollegámmal, mind a ketten rossz minőségű videót látunk, hiszen nem tudjuk elég gyorsan küldeni a képet, bár fogadni tudnánk. Az internetszolgáltatókkal és a távközlési cégekkel való vitáim visszatérő témája, hogy a fogyasztói világban is szimmetrikus szélessávra van szükség, úgy, ahogy ez az üzleti szektorban már megvalósult.

Most pedig áttérnék néhány olyan eszközre, amelyekről magam sem gondoltam volna, hogy megjelenhetnek internetes felületként. Ilyenek a hűtőgépek, a képkeretek vagy azok a telefonok, amelyek a Voice Over internetprotokoll szerint működnek. Egy fiatalember a kaliforniai San Diegóban szörfdeszkájába építette be laptopját, hogy szörfözés közben, ahogy a következő nagy hullámra vár, az interneten is tudjon szörfözgetni. Ellátta Wi-Fi rádiókapcsolattal is, és ma már termékként árulja.

Úgy hiszem, már most is több milliárd eszköz jelenik meg az interneten: több, mint ahány ember van a hálózaton. Hiszen mindannyian tucatnyi eszközzel rendelkezünk otthon, az irodában, a gépkocsiban, vagy esetleg a testünkre erősítve. Hat és fél milliárd emberrel és fejenként mondjuk húsz-harminc eszközzel számolva, már elég nagy szám jön ki, úgyhogy az IP 6-os verzióját csakugyan érdemes kifejleszteni. Nagyon sok on-line eszköz működik már ma is: a szállodai szobámban ott van a webtelevízió kis billentyűkkel, az infra távirányító az interfészekkel stb. De elgondolkodtam azon is, hogy milyen lesz, amikor majd a hűtőszekrény is rácsatlakozik a hálózatra. Ilyen termékeket is lehet persze már kapni: olyan hűtőgépet például, melynek ajtaján folyadékkristályos érintőképernyős kijelző van, s így nem mágnessel kell rögzítenünk a családtagjainknak szóló kis cédulákat. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi történne, ha a hűtőszekrény tudná, hogy pontosan mi is van benne: mikrocsipeket tennénk az élelmiszerek dobozaira, és a hűtőgép felismerné, hogy mit raktunk bele. Míg dolgozunk, a hűtőgép az interneten barangolva, olyan ételek receptjét keresné meg, melyek a benne tárolt alkotóelemekből készülnek. De lehetnek más forgatókönyvek is: például nyaralunk valahol, és a telefonunkra érkezik egy sms: a hűtőgépünk küldte azzal, hogy „nem tudom, hogy mennyi tej van bennem, de három héttel ezelőtt került be a hűtőbe, és most már a saját lábán jár”. A japánok kitalálták az internetes fürdőszobai mérleget, amely azonnal felismeri, hogy melyik családtag lépett rá, és az információt rögtön el is küldi az orvosnak, akinél kartonunkon azonnal megjelenik. De ha a hűtőszekrény is ugyanarra a hálózatra csatlakozik, képzeljük csak el micsoda lehetőségek tárulnak fel: hazatérve túlsúlyos családtagunk, diétás recepteket talál a hűtőn, de az is lehet, hogy a program nem engedi, hogy kinyissa a hűtőszekrény ajtaját.

Vint Cerf

(A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás részlete/szerkesztett változata)