Az esszé dicsérete

A válasz körvonalazódik, bár nyilván nem egyszavas, és leginkább abból a szenvedélyességből derül ki, amellyel a kötet Szilágyi Júlia által szignált írásai hangzanak – mondja Láng Zsolt abban az indoklásban, amellyel a Transindex kérésének eleget téve kiválasztotta a 2007-es év legjobb könyvét, a Lehet-e esszét tanítani? címűt. A választás jogos, és egyet is érthetünk vele, mert a kötet igényes és gazdag munka, olyan, amit jó sokszor elő lehet és kell venni. Az esszétanítás kérdése fontos lenne, fogalmazza meg a kötet a gondolatot, mivel a személyesség kifejeződését segíti, és bátran integrálható bármilyen műfajba, amelyben a szerző meg szeretne mutatkozni. A kötet egyik, számomra kiemelkedő kvalitása, hogy a gondolatokat éppen csak meglebbenti, nem próbál meggyőzni sem érvényességükről, sem alkalmazhatóságukról. Nem görcsöl.
Az esszétanítás azonban egyébként is fontos lenne – nem elvi vagy általános, szellemi jóléti okokból. Hanem egyszerűen, mert közel áll az emberhez, aki, amint hosszabb szövegeket kezd mondani vagy írni, máris közel sodródik az esszéhez. Az iskolákban jelenleg érvényes tanterv – a romániai magyar nyelv- és irodalomoktatás – már nyolcadik osztályban előírja az esszéisztikus próbálkozásokat, hogy aztán tizenegyedik osztályra kristálytiszta esszéket kérjen számon a diáktól. Ami nyilván badarság, mert tiszta esszét írni nehéz, azonban a (középiskolában oly elterjedt) szövegértelmezésekbe vagy a (tizenéves korban az önkifejezés hirtelen jött hullámain kibukkanó) történetekbe, esetleg a (szintén a középiskolai oktatás által kedvelt tudományoskodás eredményeiként létrejött) tanulmányocskákba beépíteni hasznos, élvezetes és olykor a szöveget megmentő eljárás lehet. Ugyanakkor ez az elképesztő mértékben elterjedt, a szabad írásnak kedvező műfaj, az internetes blog sem más, mint esszé – a napló és esszé összefüggései már Montaigne írásaiban nyilvánvalóak. 
Esszét tanítani tehát mindenképpen kellene, tanterv ide vagy oda. Szilágyi Júlia a bölcsészkaron teszi, harmadéves hallgatók számára. A kötet anyaga ennek a munkának a során gyűlt össze, és természetesen megkönnyíti, esetleg egyáltalán lehetővé teszi az esszé tanítását. Talán nem kellene ennyire konkrét hasznot emlegetni, amikor az olvasó figyelmébe ajánlom a könyvet, de nem tudom megkerülni ezt az egészen nyilvánvaló, gyakorlati alkalmazhatóságot. Szilágyi Júlia kötete kedvesen és megbízhatóan segít az esszét tanulni és tanítani.
Mert a kifejezés meglehetős elterjedtsége mellett – hallgassuk csak: esszé, esszé, leginkább vizsgahelyzetekből ismerjük mi is: írjon esszét a szabadságról vagy a fakutyáról – igen kevés esszé került be a köztudatba. Egy regény, elbeszélő költemény vagy ars poetica címét bárki fel tudná idézni, a lelkiismeretesebbek talán még egy komikus eposzt is megneveznének ráadásként, de esszét… Azt nem, nincs esszékultúránk.
Nos, miután elolvassuk Szilágyi Júlia könyvét – az esszégyűjteményt és a róluk írt értelmezéseket –, kezd lenni. Mármint esszékultúránk, illetve fogalmunk arról, hogy mások is szerettek személyesen, élőbeszédszerűen írni (esetleg valóban élőbeszédben fogalmazni, mint Borges, miután megvakult): mítoszról, krimiről, szemétről, olvasmányélményekről, és a mesterek meg is találták ennek néhány csudajó eljárását, amelyet, mivel mást nem tehetünk, értékelhetünk és elleshetünk. A válogatásba a világirodalomból kanonizált esszéírók, azaz Montaigne, Borges, Thomas Mann, Proust, Sartre, Camus ikonikus szövegei kerültek be, mint a Sziszüphosz mítosza vagy Az eltűnt idő nyomában (néhány szövegből csak részlet). A magyarok közül olyan írások, melyek leginkább egy-egy sarkalatos stílusbeli döntést hordoznak: Székely János Ars poetica, Cs. Szabó László Különös háromszög, Bretter György Temetés Zsögödön, Németh László Szerdai fogadónap című írása. Valamint bekerült Gabriel Liiceanu egy szövege, véleményem szerint a kötet egyik legfrappánsabb írása, Elmélkedés a szemétről címmel.
Szilágyi Júlia esszéi pedig nagyrészt ezekre a szövegekre alapulnak, nyilván beidéz másokat is, amikor arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mi is az esszé, a műfaj története szempontjából fontos szövegeket értelmez, hasonlít össze, emel ki sajátos argumentációs eljárásokat. A kötet szerkezete pedig véletlenül sem úgy áll össze, hogy egy esszéhez jár egy értelmezés, ez túlontúl szájbarágós lenne egy ilyen szabadon kanyargó műfaj kontextusában. Szilágyi Júlia összevon, összevet, és aztán ismét önmagában szemléli a szöveget, miközben – gondolom, ez teljesen nyilvánvaló – egy újabb esszéstílus létrejöttét is bemutatja: az ő saját, Szilágyi Júliá-s stílusát, amely dokumentált, önreflexív, koncentrikusan járkál a témái körül, szinte soha nem nyilatkoztat ki, s mindeközben könnyed, barátságos, olvasmányos.
Nagyon idekívánkozna még egy példa is, melyben legszívesebben a Bretter-esszét és annak értelmezését mutatnám be, azt a módot, ahogyan a székelyföldi kis népi gótikus templomokat teljesen meglepően Jackson Pollock amerikai absztrakt expresszionista festővel kapcsolja össze. Ezt az asszociációt Bretter azzal indokolja, hogy Pollock viszonya az akkor központiként tételezett európai festészettel éppen úgy a csalódás jegyét viseli magán, mint a székely gótika viszonya a nyugat-európai gótikával. Izgalmas feltételezés, amelynek nyomán egészen más színben tűnnek fel a székelyföldi templomok, képükre némileg áttevődik a Pollock-képek nyugtalan vibrálása. Szilágyi Júlia továbbviszi ezt a gondolatot: „mindkét eset a tanulásról és az eredetiségről szól, és a kettő sajátos viszonyáról. Ezt ismerheti fel Bretter olvasója, aki, mi mást tehetne, körülbástyázza magát tájjal, könyvvel, látvánnyal, és eszmecserét folytat a szöveggel. A gótika is, Pollock is nemzetközi idiómaként szólítja meg a rá figyelőket. Azokat is, vagy elsősorban azokat, akik időről időre – úgy, mint Bretter, vagy másképp, de – újragondolják provincia és központ viszonyát. Modernitás és hagyomány helyét, valamiféle többirányú folytonosságot a kultúrában.”
A bevezetőben azt írtam – talán banálisnak tűnhetett –, hogy a kötet igényes és gazdag munka. Csupán a Bretter-esszé egy gondolatát és annak Szilágyi Júliá-s folytatását tudtam itt bemutatni, amely abban (is) gazdag, hogy sok kiskaput nyit az olvasó számára – ezeken át mind el lehet indulni egy-egy szellemi sétára. Templom, székely, gótika, népi, hagyomány, Pollock, expresszionizmus, metafizikus borzongás és vissza: gótikus templom, népi expresszionizmus, pollocki borzongás… Ezt nem szálazom tovább.
A kötet borítóján (Sipos Géza munkája) megjelenik egy kép, egy metszet, amelyen az áll, hogy Ex libris Szilágyi Júlia – nem tudom, hogy ez valóban a szerző ex librise vagy a borító kedvéért készült, itt nem is annyira fontos (illetve a kötet személyessége szempontjából fontos lenne). Hanem amit ábrázol, az szépen leképezi a kötet hatását: egy emberi fejből kimetszett hasábot emel ki egy kéz, a fejen pedig ennek nyomán egy geometrikus lyuk keletkezik. Vagyis egy kapu, mely kivezethet – berögzött gondolkodásunkból vagy bárhonnan. A hátlapon pedig csak a kéz mutatkozik, s bár nyilvánvaló, hogy ugyanaz a képelem ismétlődik, a néző érzése mégis az, hogy ez a kéz most egy másik hasábot fog behelyezni abba a meglékelt fejbe. A kötet írásai valahogy így, ilyen tisztán, metszésszerűen nyitják a kapukat, és helyeznek be új meglátásokat az olvasó gondolatai közé. Aki, mi mást tehetne, eszmecserét folytat a szöveggel.

Szilágyi Júlia: Lehet-e esszét tanítani? Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007

Gál Andrea