Az elátkozott nemzedék krónikása

Kit várjon a budapesti közönség: egy konszolidált írót vagy a fenegyerek Bret Easton Ellist, a Holdpark fõszereplõjét?

Mindkettõt. A Holdpark Bret Easton Ellisét, egy elátkozott nemzedék felettébb zaklatott íróját és egy meglehetõsen unalmas embert, amilyen a való életben vagyok. Remélem, nem okozok ezzel csalódást.

A Holdpark a teljes kitárulkozás regénye, de mennyiben tekinthetjük önéletrajzi ihletésûnek korábbi mûveit?

Érzelmileg minden mûvem önéletrajzi jellegû, olyan értelemben, hogy azt tükrözik, miként viszonyulok a világhoz a regény megírásának pillanatában. De valóban, a Holdpark a lemeztelenítés könyve, amelyben elõször foglalkoztam azzal, mit jelent írónak lenni, hogyan teheti tönkre az ember életét a túl korán jött celebstátus, miként oldható fel az apa-fiú komplexus. Felszabadító érzés volt kitárulkozni és magamat kifigurázni. Los Angeles egyik szerény külvárosában nõttem fel a Beverly Hills-i gazdag gyerekekkel, akik a Nullánál is kevesebb fõszereplõi, csak a középiskolában ismerkedtem meg. Részben azért is írtam meg a könyvet, mert döbbenten vettem észre, hogy lassan hasonulok hozzájuk. A vonzás szabályaiban egyetemi élményeim fogalmazódnak meg. De bizonyos tekintetben én vagyok az Amerikai Psycho Patrick Batemanje is, aki a sikerrel és a vele járó pénzzel nem tudott mit kezdeni.

Nemzedékének állapotrajza lehangoló. Ennyire keserûen látja a világot?

Hogyne látnám keserûen! Nézze meg, mit hozott a kapitalizmus, hogyan bánnak a gazdagok a szegényekkel. Nézze meg, mivé lett nemzedékem világkép nélküli, gazdag, iskolázott, sikeres része. Kiábrándítóan viselkednek. Keserûségem persze nem akadályoz meg abban, hogy paródiát próbáljak írni róluk.

Fitzgerald elveszett nemzedéke után miként határozná meg saját generációját?

Elátkozott nemzedék? Démoni nemzedék? Persze, de melyik nem az? A mi generációnk – a 30–40-es korosztály – legnagyobb problémája, hogy a technológia exhibicionistává tett minket, és próbálunk olyan személyiséget teremteni magunknak, amihez semmi közünk sincs. Az utánunk következõ internetnemzedékrõl nem kívánok írni, de az õ létüket még elkeserítõbbnek látom. Õk aztán végleg elveszítettek minden érzéki kapcsolatot a világgal.

Nem gondolja, hogy a média szenzációhajhászásán felnõtt nemzedék már nem érti a finomabb hangot, és ön is arra kényszerült, hogy kábítószerrel, szexszel, tömeggyilkossággal húzza alá mondanivalóját?

Nem gondoltam erre, amikor az Amerikai Psychót írtam. A könyv 1991-ben nagy botrányok közepette jelent meg az Egyesült Államokban, szerintem azért is, mert az amerikaiak nem értik az iróniát, én pedig paródiát írtam a Wall Street-i juppikról. Bár ma már érzem, hogy az erõszak részletes leírásában túlmentem bizonyos határon, azt is tudom, hogy 2008-ban a könyv horror részei nem keltenének különösebb feltûnést. Patrick Bateman azóta emblematikus figurává vált, azoknak a hirtelen meggazdagodott, sikeres fiataloknak a megtestesítõjévé, akik kirakatéletet élnek, akik a kellékektõl – Versace öltöny, fitnesz, luxus éttermi vacsorák, szex, kábítószer – várják a kielégülést. Amikor Bateman rájön, hogy ez nem élet, végtelen dühe erõszakba torkollik. Ennek a figurának az egyedüli eredeti érzése az önmaga sekélyes élete felett érzett féktelen harag. A könyv ugyanakkor nyitva hagyja, hogy vajon a tömeggyilkosság realitás, vagy egy megbomlott agy fantáziája.

Meglepõdik azon, hogy ami húsz éve sajátos amerikai probléma volt, mára globális jelenséggé vált?

Megdöbbent, de nem lep meg. Az ember bizonyos életkor után rájön, hogy mi az, amit a társadalom leginkább értékel. És ha ez éppenséggel a pénzes juppik kirakatélete, akkor közéjük kíván tartozni, õket akarja utánozni, nehogy valamirõl is lemaradjon.

Dosztojevszkijtõl Stephen Kingig sok mindenkihez hasonlítják. De kik azok az írók, akik ténylegesen hatottak önre?

Flaubert, Tolsztoj, Hemingway, Fitzgerald. A nagy Gatsbyt a legösszetettebb, legnagyszerûbb amerikai regénynek tartom, sokféle olvasata lehet, én a kapitalizmus félelmetes rajzolatát látom benne. Számomra a regény végén felvillanó zöld fény nem más, mint a pénz jelképe.

Min dolgozik most?

Forgatókönyveket írok, ami persze szolgai munka, mert a film sohasem az író, hanem a rendezõ, a színész, az operatõr alkotása. Ezt nem panaszként mondom, ebbõl élek, mivel csak négy-öt évenként publikálok új regényt.

Panaszra azért sem lehet oka, mert majdnem mindegyik regényét sikerrel vitték filmvászonra. Mikorra várható a Holdpark bemutatója?

Húzódik a forgatás, egyik rendezõtõl a másikig tologatják a forgatókönyvet. Fogalmam sincs, mikor készül el, de ebbe nincs beleszólásom.

Kit szeretne a Holdpark Bret Easton Ellisének szerepében látni?

Természetesen Daniel Day-Lewist. Bár idõsebb nálam, õ lenne a legalkalmasabb.

Várhatunk új regényt a közeljövõben?

Szeretnék egy regényt írni Raymond Chandler stílusában. És érdekel, mi történt a Nullánál is kevesebb szereplõivel harminc év után. 

Balla Eszter

Megjelent a Heti Válasz 2008. április 24-i számában