Az egyesülő Ázsia

A hatoldalú ernyő égisze alatt az Egyesült Államok és Észak-Korea közötti kétoldalú tárgyalást is folytattak, amit Kim Dzsong Il észak-koreai vezető régóta óhajtott.
Tehát Északkelet-Ázsia egyelőre nyugodtabb és kevésbé instabil, mint az utóbbi közel két évtizedben. Mégis a térség potenciális gyújtópontja marad.
A most elsimulni látszó feszültség idején a növekvő önbizalmú Dél-Korea amerikai pártfogójától eltérő pályát kezdett kijelölni. 2005 novemberében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség azzal vádolta a dél-koreai kormányt, hogy kis mennyiségű urániumot dúsított olyan szintre, amely közel áll ahhoz, hogy alkalmazható legyen atomfegyver gyártásához. A szöuli kormány ezt tagadta, állítása szerint tudomása nélkül folytak a kísérletek tudományos kutatók vezetésével „tudományos célból”.
Dél-Korea fejlődő külpolitikája szintén a Kínához való közeledést eredményezheti, ha a koreai nacionalisták csatlakoznak a kínaiakhoz, hogy ellenálljanak a versenytárs Japán törekvéseinek a Dél-kínai- és a Japán-tenger potenciális szénhidrogén-tartalékainak megszerzésére. A dél-koreaiak új generációja, amelynek nincsenek személyes emlékei a koreai háborúról, rossz néven veszi, hogy – mint állítják – Amerika aláássa Dél-Korea Phenjan felé irányuló „napfénypolitikáját”.
Japánt a leginkább Észak-Korea rakétakapacitása aggasztja. Tokió nemrég mélyrehatóan felülvizsgálta védelmi rendszerét, ez pedig megerősíti: a szigetország továbbra is ellenezni fogja, hogy szomszédai atomfegyvert birtokoljanak. Természetesen Japán maga is rendelkezik mind atomtechnológiával, mind pedig szilárdüzemanyag-meghajtású rakétákkal. Csakhogy a japán védelmi stratégia magja továbbra is az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolat, nem pedig a katonai önállóság.
Mindent egybevetve, a nyugodtabb helyzet Északkelet-Ázsiában törékeny alapon nyugszik ahhoz, hogy a térségben hosszú távú béke és fellendülés következzen. De a Nyugat-Európa példájából származó legfőbb tanulság – amelynek legnagyobb hatalmú országai, Franciaország és Németország 70 év alatt három nagy háborút vívtak egymással – az, hogy a konfliktus egyetlen tartós megoldása a szomszédos országokkal való gazdasági, politikai és biztonsági kapcsolatok kiépítése, illetve, hogy a kölcsönös érdekeket szolgáló regionális intézményeket sűrű hálóba kell összefogni.
Természetesen az egységes Európa létrehozói nem azzal kezdték, hogy felszólították az országokat nemzeti szuverenitásuk feladására. Robert Schumann úgy fogalmazott: „Európa nem egy nap alatt, sem pedig egy általánosan érvényes terv szerint fog felépülni, hanem gyakorlati vívmányok elérése révén, amely megteremti a közös célkitűzés eszméjét”.
Ilyenformán az Európai Unió létrejötte észrevétlenül kezdődött, a hadiiparhoz legközelebb álló francia és német ágazatok, a szén- és acélipar integrációjával. Csak miután a gazdasági integráció beindult, kezdődtek el a politikai integráció első komolyabb próbálkozásai.
A mai Kelet-Ázsiában szintén a piac mozdítja elő az integrációt. Most, amikor tíz ország létrehozta a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségét (ASEAN) – és életbe lépteti az ASEAN Chartát –, egyre inkább körvonalazódik egy Kelet-ázsiai Gazdasági Csoport (EAEG) eszméje, amely az ASEAN-t, Kínát, Japánt és egy vélhetően egyesült és atomfegyvermentes Koreát is magában foglal majd.
E grandiózus célkitűzés kezdeti szakasza, az ASEAN és Kína közötti szabadkereskedelmi övezet projektje 2004-ben kezdődött, és a tervek szerint 2010-re meg is valósul. Ezzel párhuzamosan tárgyalások folynak egy szabadkereskedelmi térség létrehozásáról az ASEAN, Japán és Dél-Korea között is. 2005-től India is érdeklődést mutatott egy ilyen képlet iránt.
De az ázsiai térségek közül Északkelet-Ázsiának nincs regionális szervezete. Ezért van szüksége hatalmi összhangra, amelynek támogatnia kell törékeny stabilitását. Észak- és Dél-Koreának saját kezdeményezésből kell elkezdenie a megbékélést és a közösségépítést, ahogy Franciaország és Németország tette 1952-ben. A gazdaságnak ismét meg kell előznie a politikát kereskedelemmel, beruházásokkal, idegenforgalommal és technológiaátadással.
Eközben máris adottak az eszközök egy szélesebb körű gazdasági közösség létrehozására Ázsia és a csendes-óceáni térség között – kezdve az Ázsia–csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) fórumával –, amelynek végső célja a tartós béke és biztonság lenne. A következő évtizedben államaink vezetőinek be kell helyettesíteniük az ázsiai–csendes-óceáni térség stabilitását megerősítő Pax Americanát egy Pax Asia–Pacificával, amelynek keretében a nagyobb országok és szubregionális tömbök hozzájárulnak az ázsiai–csendes-óceáni biztonság fenntartásához, a mindanynyiunk előtt tornyosuló geopolitikai fenyegetésekkel szembesülve. Ezekből pedig van bőven: nemzetközi terrorizmus, nukleáris fegyverkezés, az arab–izraeli konfliktus eredményezte instabilitás, az iraki háború és az ENSZ gyengesége.
Regionális szomszédokként és partnerekként ki kell használnunk az Egyesült Államok, Japán, Kína, India, Oroszország, az ASEAN, az egyesült és atomfegyvermentes Korea, Kanada, Pakisztán, Ausztrália, Új-Zéland és más országok érdekeinek konvergenciáját – ahhoz hasonlóan, ahogy a nyugat-európai államok kihasználták az amerikai–szovjet hidegháborús patthelyzetet az Európai Unió létrehozására és bővítésére.
Amerika túlfeszített katonai ereje megcáfolhatatlan érvet szolgáltat az ázsiai–csendes-óceáni biztonság gyökeres újragondolására. De a Csendes-óceánon átívelő békét nem erőre, hanem a kölcsönös előnyökre kell alapozni. Ez egyértelműen azt feltételezi, hogy az ázsiai–csendes-óceáni térség minden állama osztozzon a teherviselésben, és hogy együttműködés alakuljon ki a térség legbefolyásosabb államai – az Egyesült Államok, Japán, Kína és Dél-Korea között.

A szerző a Fülöp-szigetek egykori elnöke
Fordította: F. S
© Project Syndicate, Krónika 2007.