Az egészségügy hálójában

Mikor gondolatban ideérek,kezemben az otthonról hozott befőttesüvegben diszkrétenpárálló vizeletmintámmal már jóideje várakozom a laboratórium előtt erős multikultiszimbiózisban embertársaimmal. A kulturálisnyitottság és az uniós csatlakozásjegyében egy népes roma család körüllehelőmelegében ülök kitartóan a kopott fapadon,töretlen optimizmussal tekintve a fehér ajtóirányába. Az ajtóban olykor egy kis- pontosabbaninkább kolosszális nővér jelenik meg,céklavörös hajkoronája alatt megbúvószemélye egy szovjet gyermektábori kiképzőtisztnőés egy mezőségi lakodalmi szakácsnő ötvözetéreemlékeztet. Munkakörére és azegybegyűltekkel való bánásmódjáravaló tekintettel kis idő múlva röviden márcsak Vérnőnek hívom – mi ketten példáulígy társalgunk, miután beszólít:
Vérnő (hosszasan szemlélia küldőcédulámat, láthatóan azonmereng, mibe is köthetne bele), pattogóan: Magátki küldte, a maga háziorvosát nem ismerem.
Én, riadtan: A háziorvosomküldött, ő az én háziorvosom.
Vérnő, kételkedőn:Eddig nem volt ilyen háziorvos a városban.
Én: De ő a városban van,és ő az én háziorvosom.
Vérnő, bosszankodva: Nahát.Jó. És a reggeli első vizelete magánálvan?
Én, félénken(hirtelen nem tudom, hogyan érti, márminthogy konkrétana külső vagy a belső megjelenési formáragondol-e): Itt van az üvegben.
Vérnő: Lássuk.
Én (szelíden felmutatom acorpus delictit.)
Vérnő, gúnyos mosollyal:Csak ennyi van? Hát ez nem elég!
Én (rendkívülpironkodom termelési hatékonyságom miatt,tanácstalanul nézek a Vérnőre.)
Vérnő, kárörömmel:Az orvosa két vizsgálatot kért, ahhoz kétmintára van szükség.
Én, ijedten: És most milesz?
Vérnő, céklahajáthátra dobva: Majd megmondják a vizeletesek.
Parancsoló mozdulattal akövetkező ajtó fele tessékel, mely mögötta vérvétel több széken szinte nagyipari,mégis vidám, recepteket cserélőaszszisztensnőkkel. Fellélegzem, hogy ilyen éterien jóhangulat fogad itt, akár másik karomat is felajánlanám,csakhogy ne kelljen továbbmennem.
Persze a rendszer beszippant, nem lehetcsak úgy lopni a napot tetszés szerinti véradogatással:a vizeletes részlegen – sötét lyuk, bennebratyizós laboránssal és sok vizelettel –félszegen és egyszuszra adom elő, hogy van minta, dekevés, mi legyen? A válasz meglep, mert logikus: újabbmintaadás a megoldás, itt és most. Kétműanyag dobozt kapok, egyiket az otthonról hozottnak,kezemben emellett persze még a hazai, sötétnejlonba csavart üveg, a küldőpapírom, a kabátom,és egy folyton lecsúszó retikül a vállamon.Nem hagyhatnám-e itt a kabátomat, kérdezemesetlenül, a vízügyis végigmér, nincstöbbé bratyi, nem, feleli, mert zavarja őt. Nos, kedvesolvasó, lehet, hogy ön részt vett mártúlélőtúrán Afganisztánban,szakadékok széléről vettette a mélybemagát egyetlen kötélen, hajótöröttkéntsodródott napokig a nyílt tengeren, mégis aztkell mondanom: ha nem próbált kilencedik hónapbanjáró terhesen vizeletmintát gyűjteni ennyimotyóval a kezében a kolozsvári poliklinikaközbudijában (jobb szót rá nem lelek,sajnos), önt elkerülte a lét, az igazi.
A mellékhelyiség igenlényegre törő és minimalista, egy csupaszvécékagylón kívül semmilyenfelszereléssel nem rendelkezik, az ajtaja nem csukható,nincs benne hely és fény. Így áldottállapotban kétszeresen is a sötétbentapogatózik az ember, lévén, hogy... háthogyan is fogalmazzak... az illető aktus közben amúgysem látható, ugyanakkor igen nehezen elérhetőa... mintavétel forrása. A forrás hozzávetőlegesbecélzása érdekében (mindezt ugyenagykabátban, mert nem volt hová letenni az említettruhadarabot) viszont stabilnak kellene lenni, melyhez valamibekapaszkodni volna jó (a kézben lévő tárgyakidőközben kényszerből a földre kerülnek, mégjó, hogy nem látni, milyen), megtenné egyajtókilincs is, ha volna ajtókilincs. Megoldáskéntígy az ajtókilincs koszló lyuka marad, melybemutatóujjával kapaszkodhat a bátor mintagyűjtő,de számítani kell rá, hogy az elsőegyensúlyvesztésnél az ajtót maga felerántja, és teljes valójában megmutatkozikmintegy az ajtó előtt kígyózó sorbanvárakozó széles néptömegeknek. Nos,amennyiben valamiképpen némi tartalom is kerül adobozba, már csak arra kell vigyázni, nehogy felrúgjaa sötétben a nehezen összekuporgatottat, miközbenöltözködni próbál. Ehhez képestmár bagatell a földön guggolva, háttal azajtót támasztva áttölteni a hazait akórháziba, ha van némi félhomály,egy kis szerencsével még a doboz szájánakkörvonalai is kirajzolódnak.
Ám, ha mindez megvan, a zilált,megtépázott alanyt valamiféle földöntúliörömmámor tölti el – úgy érzi,valami gigászit cselekedett: azt hiszem, a rendszer egyikmozgatórugója ez lehet.