Az E. T. A. Hoffmann vidámpark

Ugyanakkor fennáll a veszélye a születendő mű „elintellektualizálásának” – az elméleti háttértudásra épített konstrukció kultúrtörténeti kuriózum maradhat, ha az irodalomtudósi felkészültség nem társul igazi szépírói tehetséggel.

Mindez persze – meglehet – egyszerűen előítélet. A világ egyik legsikeresebb és legjobb kortárs prózaíróját Umberto Ecónak hívják, és a bolognai egyetem szemiotikaprofesszora, igazi tudós. Eco A rózsa neve óta kidolgozta a maga sajátos írói „útját”, amely erudícióval van kikövezve, és a posztmodernnek nevezett regényszerkesztési technikák bensőséges ismeretén/használatán alapul. Ideális út egy elméleti ember számára, de rengeteg csapdát rejteget: magyarán csak akkor járható, ha az ember ecói „háttérrel” rendelkezik.

S bár Jerzy Sosnowski első regényét, az Aglaja. Apokrif címűt nem látta el többoldalas jegyzetapparátussal, és nem is hemzseg latin idézetektől meg kultúrtörténeti hivatkozásoktól, a szerző első ránézésre ezt az útvonalat követi. A jónevű lengyel irodalomkritikus, esszéíró formai szempontból – látszólag – igazi posztmodern recept szerint építi fel művét. Regény a regényben, az elbeszélői pozíció elbizonytalanítása, az elitkulturális és tömegkulturális regiszterek közti határok következetes átjárása, az idősíkok keverése – minden egy helyen van egy trendi „kultúrregényhez”. Jerzy Sosnowski azonban jóval többet tud ennél: olyan művet írt, amely nem alkotói boszorkánykonyhájának változatosságával nyűgöz le elsősorban, hanem azzal, ahogyan ezt a formai pluralitást összeköti egy kifejezetten klasszikus, patinás komolyságát mindvégig megőrző kérdésfelvetéssel.

Kicsoda Aglaja? Ha ezt a kérdést feltesszük, máris eljutottunk a regény központi problematikájához – mégis, rettentő zavarban érezzük magunkat, ha arra gondolunk, hogy nem tudunk semmit. Nem tudunk semmi kézzelfoghatót Aglajáról. Annyit tudunk, hogy van egy fiatal, megszállott irodalmár, aki doktori tézisének írása közben kénytelen megválni imádott feleségétől, mert az elhagyja őt egy olyan férfiért, aki bizonyára nem a könyvtárakat bújja napestig. Hősünk elszegődik tanárnak egykori gimnáziumába, ahol távoli rokonával, a mindenki által öszszeférhetetlennek tartott zenetanár Adammal találkozik – s az elhagyatás- és megcsalatásprobléma máris duplikálódik, hiszen Adam élete egykori szerelme miatt ment tönkre. Lilka – így hívták a lányt – egy szép napon ugyanis nyom nélkül eltűnt, természetesen roppant meghökkentő előzményeket követően.

És máris nyakig merültünk a regény következő (mély)rétegébe: a két kallódó búsképű lovag egymásra találását Adam Lilkáról elmondott története pecsételi meg – és ez a történet, enyhén szólva, nem mindennapi. Az egzisztenciális-szerelmi dráma – minden előrejelzés nélkül – a leghajmeresztőbb, antiutópikus fantasztikumba csap át, olyanba, amely után Philip K. Dick és George Orwell felváltva nyalogatnák az ujjaikat; Viktor Pelevin pedig, ha olvasta a könyvet, teljes joggal bosszankodhat, hogy nem neki jutott eszébe a sztori. El tudjuk képzelni, hogy érzéki élvezetünk (micsoda túlfűtött, mesterien erotikus leírások!) és szívbéli rajongásunk tárgya egy cyborg – egy nem emberi lény, akit „az ellenség megtévesztése” céljából gyártott egy idegen titkosszolgálat? Egy nő, akivel naponta ágyba bújunk, és egy fedél alatt lakunk, aki alapjaiban változtatja meg az önképünket és az életünket... gyakorlatilag nem létezik abban a minőségében, amelyben imádatunk tárgyává vált? Ilyen kérdésekre csak a legvadabb, legképtelenebb összeesküvés-elméletek adhatnak választ: egy világ, amelyben a dolgokat nem mi irányítjuk, hanem egy obskurus, mindent átható erő, s ezzel szemben eleve vesztésre vagyunk ítélve. Automaták, dróton rángatott bábuk vesznek kürül: „Üdvözöljük az E. T. A. Hoffmannról elnevezett vidámparkban” – látjuk a virtuális feliratot. Adam Kleszczewski önmarcangoló vallomásai azonban nem nyernek egyfajta allegorikus politikai értelmet – bár a nyolcvanas évek Lengyelországára, a Szolidaritás, a KGB hívószavakkal azonosítható témakörre is reflektálnak –, sokkal inkább klasszikus, platóni értelemben vett szerelemtani értekezéssé válnak. Lélek és test feloldhatatlan dualizmusa: a képzeletbeli – egykor mégis valóságos – zongorista és a nagyon is konkrét gépzongora szimbolikus öszszefüggésének rejtélye ez. „... ha lenne ilyen tekercsünk és megfelelően konstruált berendezésünk, leültethetnénk Grieget a hangszerhez. Fel tudod ezt fogni? A billentyűk elé ültetni Debussyt. És nézni, ahogy leütik a billentyűket. Nyomon követni ujjaik munkáját, bár magukat az ujjakat már nem látjuk – finoman megérintette a billentyűket, lejátszott pár hangot. – Jelenlét, ami nincs is. (...) El szoktam képzelni, hogy egy ilyen Debussy a fellépés végén könnyedén ráteszi a kezét a billentyűkre, például itt, a legelején. Olyan könynyedén, hogy nem ad ki semmilyen hangot. Aztán rögtön visszahúzza a kezét. De a gépzongora szalagján nyoma maradt. Most visszajátszod, és nem hallasz semmit. De a jobb oldalon finoman meghajolnak a billentyűk.”

A láthatatlan, illuzórikus jelenlét maga is felülíródik később: elérkeztünk a „regény a regényben” fejezethez. Kiderül, hogy mindez egy Andrzej Walczak nevű író elmeszüleménye. Vagyis nem teljesen, hiszen ő is csak lejegyezte a történetet a környék egyik – buggyantnak gondolt – csövesének elbeszélése alapján. A regénybeli valóság betör a fikció rémálmába – ne feledjük, az elbeszélő „egyik énje” Twin Peaks-rajongó –, Lilka valószerűtlen személye kettéhasad (sőt háromfelé: Aglajára, Zofiára és Irenára), félig-meddig valóságossá válik, anélkül, hogy megtörné az álomszerűség, az illúzió burkát. Innentől már színtiszta spoiler következne, úgyhogy elégedjünk meg ennyivel: a futurisztikus-fantasztikus szál, a kém- és kalandregény, a szerelmi-erotikus történet úgy fonódik össze, hogy a spirituális-filozofikus alapkérdés – egyre kódoltabban, de – megmarad. Sosnowski Aglajája (egy „apokrif” elbeszélés) nemhogy végig ébren tartja az olvasói érdeklődést – a „nem lehet letenni” kategória –, de mindvégig mentes marad a műveltségelemeket felvonultató, teoretizáló sznobériától – s ez a lengyel író kiváló egyensúlyérzékét és jó ízlését dicséri.

Kicsoda tehát Aglaja? Az a félig valóságos, félig virtuális identitásjelölő, aki/ami révén átlépünk egyik történetrétegből a másikba. „Beköltözni egy szappanopera világába: hülyének való kaland.” De a hülyének is megéri.

Jerzy Sosnowski: Aglaja. Apokrif. Európa, Budapest, 2006. Fordította Mihályi Zsuzsa