Az axiómák vonzásában

A kihívásra válaszolva a lírai én meglehetősen nehéz szerepet vállal magára: „én költő vagyok és aritmetikus, az egész emberiség számadója” – vallja, óhatatlanul is kissé korszerűtlen poétastátust teremtve magának. A költő és matematikus kettős elkötelezettsége, kettős értékrendszere egyébként visszatérő motívum a kötetben, a legjobban sikerült, leghitelesebb írások pedig pontosan a két érték köztes terében jönnek létre. Gyakorlatilag tehát a kettős elkötelezettség akkor bizonyul produktívnak, amikor nem a poéta szentimentalizmusra való hajlama, nem is az axiómák iránti vonzódás kerül előtérbe, hanem eme kettősségnek belső dialógusa valósul meg. Ugyanakkor azonban ennek fordítottja is igaz: helyenként száraz és monoton részek találhatók a kötetben, amelyek az életről szóló „nagy igazságokat” tartalmaznak. A posztmodern tendenciáknak megfelelően a szerző néhol ellensúlyozni próbálja ezt az axiómaáradatot, az eszközök azonban – többnyire intertextuális utalások, parafrázisok – nem mindig bizonyulnak a legmegfelelőbbnek. Ha ugyanis a szentimentális, vallomásos jelleg egyensúlyozására képes a rezignált, önironikus poétikai játék, a szentenciák sorát leginkább a kérdésfelvetés tudná ellenpontozni – ez azonban többnyire hiányzik Halmosi írásaiból. A kötetből a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt hiányzik a kérdőjel.

Kitűnően illusztrálja a felsorakoztatott szentenciák miatt létrejött gondolati túlzsúfoltságot a Szeretőkódex. „A szerető minden nap elenged. A szeretőt minden nap elengedik. A szerető sokat van egyedül. Ilyenkor nem alszik, páros rímeket szitál, és tökéletes számokat keres, 3, 5, 6, 28, 53.” Az idézett rész egyben jó példa arra, hogy a matematikusi elkötelezettség, az aritmetika univerzuma miként szövi át az írásokat, és helyenként miként oldja fel, miként lazítja a szentenciák kőkemény igazságokra alapuló világát. A Szeretőkódexben azonban az axiómák zavaró egymásutániságára is találunk példát: „A beszéd folytonossága jócsendet teremt. A jócsend visszahozza az álmot, az álom a belső látást, a belső látás a mítoszokat, a mítoszok az ideát, az idea a derűt és a tapintatot.”

Az axiómák gondolatisága és a szerelem érzelemgazdagsága közötti egyensúly hiánya nem csupán az axiómák halmozásában nyilvánul meg, hanem a vallomásosság túlzásában is. Ebben az esetben többnyire ismert toposzokat használ fel a szerző, anélkül azonban, hogy ezek kopottságát minden esetben kivédené – ez pedig kétségkívül az eredetiség rovására megy. A Lelkigyakorlatok magányról szóló sorai tükrözik ezt a jelenséget: „hogy a közöny kitaposott ösvényein fogok kuporogni egyszer, magam sem gondoltam volna igazán, hogy nagynéha odavetett alamizsnákból építek majd magamnak házat, hazát, mi megóv egytől, s még egytől. ahol magamra maradok. jaj, eresszetek ki, nem látok, vegyetek már észre, itt vagyok, de hol a kezem, a testem, a lábam, jaj, elvesztettem magam, ne menjetek el, beszélgessetek velem...” Ugyanebben az írásban azonban eredeti, az ismert toposzt új tartalommal feltöltő, többletjelentéssel bíró költői képet is találunk: „hogy nem vagy itt, olyan való ez, mint angyal szárnyán az arany. mindig mikor felhívsz, kinő egy ujjam vagy egy hajszálam.”

Posztmodern idillt, a családias, otthonos szerelmet ábrázoló mű a Hát megjöttünk végre, hazajöttünk című. Valóságközeli, egyszerűségében is lenyűgöző sorok ezek, amelyek talán többet elárulnak a szerelemről, mint a megrendítően lírai vallomások vagy a kiapadhatatlan életbölcsességek. Halmosinak ezúttal sikerül megtalálnia azt a kiegyensúlyozott, csendes hangot, amelyen hitelesen lehet szólni a szerelemről, otthonról és nagyvilágról. Egyszerű felépítésű mondatok egymásutánisága, mindenféle költői kép hiánya teszi igazán költőivé, egyszerűvé, hitelessé és lenyűgözővé az alkotást. A szerelem épp úgy az élet egyszerű és szép dolgai közé tartozik, mint a vidéki otthon, a mézes lepény vagy a kenyérsütés. Nyoma sincs az egzaltáltságnak, a posztmodern keresettségnek, a mindentudó matematikai igazságoknak: „Már látszik a falu tornya, szája is, tiszták, boldogok, tán szépek is vagyunk. Hógolyózunk, bokrokat rázunk, fagyott kezünket egymás ruhája alatt melegítjük. (...) Aztán a kisasszonyról beszélnek még, szép ruháját, okos szemeit dicsérik, alig halljuk. Az éjszaka tömjénes, mirhás. Reggel kenyeret sütünk.”

A poétai státusra való önironikus reflektálás is újra meg újra felbukkan a kötetben, üdítő frissességet hozva a helyenként szentimentális vagy épp reflexív szólamban. Ilyen például a virág sem tudja című vers: „... ha nekem kalapom lenne, én hajnalkavirágot tűznék bele. Fehér inget vennék fel, tiszta csizmát, nadrágot húznék, lelkemet keleti széllel paskolnám, hátamat nekivetném a közönynek és odafordulnék, szembeszökkennék, szárba.” A sorokból érződő játékosság a legmegfelelőbb egyensúlyozási tényezőnek bizonyul a kötetben. Sokkal erőltetettebbnek tűnik például az intertextuális vonatkozások, a parafrázisok használata olyankor is, amikor ez funkció nélküli. Jó példa erre a Tanulni kell költemény, amelyben az intertextuális utalás semmilyen többletjelentést nem hoz, egyszerűen öncélú virtuózkodás marad: „Nem tudom, másnak e zóna mit jelent. / Nekem otthonom, itt. / Ne várjatok / Ne szánjatok. Magatokkal emberien bánjatok. / Madárnak dala szomjoltó. / Elég.”

Ugyancsak az intertextuális vonatkozásokhoz tartozik az Énekek éneke, mely nem a Salamoné költemény. Ezúttal azonban a szerző céltudatosan, indokoltan és ebből fakadóan rendkívül hatásosan használja fel az eredeti szöveget. A költemény kétségkívül a kötet egyik legértékesebb írása, amelynek hatása a tagadás és igenlés, a szerelem boldogsága és magány, tudás és bizonytalanság, kimondás és titok ellentétpárok terében keresendő.

A negatív énekek éneke a fájdalom, a magány verse, az intertextuális vonatkozások pedig korántsem oldják fel ezt az érzést, hanem éppen hogy ráerősítenek a makacs, már-már megszállott tagadással. A mítosz és a mítosz világának tagadása olyan feszültséget teremt, amely anélkül lesz a fájdalom hiteles ábrázolása, hogy akár csak egy másodpercig is a hamisság veszélye állna fenn: „Ne keltsétek fel, ne gerjesszétek fel bennem ismét a szerelmet, Jeruzsálem leányai, mert nem / akarom, és mert nem jó, és mert nem jó, nem / akarom, ne öltöztessétek be arany és kék szavakba...”

Az annapurna déli lejtőin tehát valahol a megtalált és az újra meg újra elveszített egyensúly kötete, amelyben a leghitelesebbnek azok az alkotások tűnnek, amelyek matematikus és költő, tudás és sejtés, játék és szenvedés valódi vívódásáról szólnak. A kötet versei az egyensúly és az őszinte hang megtalálásáért vívott harcot tükrözik.

Halmosi Sándor: annapurna déli lejtőin. Littera Nova, FISZ, Polis, 2006