Az arab harci szellemről

Ámde a túl nagy igények – illetve az a meggyőződés, hogy a lehetségesnél többet is el lehet érni – kudarcot és csalódást is eredményezhetnek.
Jelen esetben tévedés azt hinni, hogy Izrael felszámolhatja a Hezbollahot, vagy megszüntetheti politikai és katonai szerepét. Ennek ellenkezőjét állítani viszont a Hezbollah, Szíria és Irán malmára hajtja a vizet, akik a Hezbollah túlélésében látják győzelmüket.
A puszta túlélésként meghatározott győzelem gyakran felismerhető képlet az arab (és iráni) politikában, ez pedig egyszerre katasztrofális és érzékeny elem. Katasztrofális, mert a vereséget keresi azáltal, hogy erősebb ellenfelet támad meg: az 1967-es hatnapos háború, Szaddám Huszein provokációja az Egyesült Államok ellen, valamint Irán lerohanása, Jasszer Arafat vég nélküli háborúja, amelyben minden alkalommal alulmaradt, és sorolhatnánk a példákat. Az arab oldal hatalmas emberi és anyagi veszteségeket szenvedett, ugyanez történik most a palesztinokkal, illetve Libanonban.
Csakhogy egy gyakorlati és katonai értelemben vett vereség politikai győzelemnek is tekinthető. Az arabok soha nem „veszítenek”, mert soha nem adják meg magukat. Ezáltal pedig formálisan soha nem mondanak le semmiről. A kudarcot hozó vezetők és a sikertelen csoportok hősökké válnak, miután azt hangoztatják, hogy bátran szembeszálltak az ellenséggel, akinek nem sikerült megtörnie őket. Számukra az a fontos, hogy bosszúállásukkal károkat okoztak, megmutatták, hogy igazi férfiak, nem hajoltak meg, és mindent túléltek.
Ez a felfogás a vég nélküli konfliktus és a vég nélküli vereség képlete. Ennek ellenére a vereségek nem szülnek új magatartást, új politikát és új vezetőket. A gyakorlati tanulság levonatlan marad, mivel az így gondolkodók másfajta tanulságot látnak.
Ezért fordulhat elő, hogy a világ más részein jól alkalmazható konfliktusmegoldó taktikák a Közel-Keleten nem működnek. A következő játékszabályoknak kellene érvényesülniük: a vesztes fél elismeri, hogy gyengébbnek bizonyult, és engedményeket tesz, hogy elkerüljön egy újabb konfliktust. Az erősebb fél elfoglalja a győztes pozíciót, mivel erejének elismerése visszatartja a másik felet egy újabb szembesüléstől. A háború elkerülése érdekében a felek kompromisszumos megállapodást kötnek, végérvényesen lezárják a konfliktust, majd dolguk után néznek.
Ehelyett a Hezbollah és a Hamász öncélúnak tekinti a harcot. Mi több, a Hezbollah és barátai abszolút győztesnek tekintik önmagukat, a helyzettől függetlenül. És ezt több millió arab és muszlim elhiszi a propaganda hatására.
A konfliktus lényegi oka nem az, hogy a Hezbollah vagy a Hamász annyira magas hőfokú sérelmi politikát folytat Izrael ellen, hogy a zsidókat prófétagyilkos, ördögpárti, imperialista félembereknek tekintik, akiknek államát törölni kell a térképről. A formális tűzszünetek vagy politikai megoldások elképzelhetetlenek. Ugyanakkor a konfliktus pénzt, hatalmat és dicsőséget hoz nekik. Közönnyel tekintenek bármilyen veszteségre vagy szenvedésre – talán azok kivételével, amelyek vezetőik személyét érintik.
Izrael a maga során objektív katonai és politikai győzelmet arat, de nem képes megsemmisíteni a Hezbollahot, és ennek több oka van. Elsősorban az, hogy a Hezbollahot támogatja a libanoni síiták többsége, akik a lakosságnak mintegy 40 százalékát alkotják. Azért támogatják, mert a Hezbollah közösségi büszkeségükre játszik, hazai szinten képviseli érdekeiket, és ösztönzi vallási szenvedélyeiket. A jelenlegi harc nem gyengíti ezt a támogatást, amely önmagában győzelemnek tekinti az Izraellel szembeni ellenállást.
Másodsorban Irán és Szíria továbbra is támogatni fogja a Hezbollahot, mivel ez tekintélyt és befolyást biztosít számukra Libanonban, ugyanakkor módot nyújt arra is, hogy belerúgjanak Izraelbe, mindezt költségek nélkül. A támogatás nemcsak fegyverekre korlátozódik, hanem pénzügyi segélyekre is kiterjed, ebből vásárolja meg a Hezbollah a lakosság támogatását.
Végül pedig a Hezbollah erőforrásainak és erejének jó része Izrael hatáskörzetén kívül van. Így tehát csak libanoni csoportok erélyes fellépése törheti meg a Hezbollah erejét. Õk azonban nem fognak cselekedni, mivel félnek egy esetleges polgárháborútól, és saját céljaik és ambícióik elérésére használják a Hezbollahot. Például a jelenlegi keresztény vezetés a Hezbollah politikai szövetségese, annak ellenére, hogy az előbbi ellenezte, az utóbbi pedig szorgalmazta Libanon szíriai megszállásának folytatását.
Természetesen a többi libanoni lakos nagy része nem örül annak, hogy a Hezbollah kalandorsága háborúba taszította országukat, és súlyos pusztítást okozott. Sokan titokban azt kívánják, hogy Izrael számolja fel a Hezbollahot, és szabadítsa meg őket gondjaiktól, de nem tesznek semmit, hogy ehhez hozzájáruljanak.
Mégis van két olyan célkitűzés, amit Izrael megvalósíthat. Az első az, hogy a Hezbollahot távol tartsa a határtól. Ideális esetben a libanoni hadseregnek és kormányzatnak be kellene hatolnia a térségbe, és át kellene vennie az ellenőrzést. Vagy pedig egy másik nemzetközi erő többet tehet, mind elődjei, akik csak ujjukkal fenyegették a terroristákat. De ha a nemzetközi intézmények és Libanon semmit nem tesznek, Izrael továbbra is megtámadja a Hezbollah minden alakulatát, amely megpróbál átlépni a határon, vagy rakétával lövi az izraeli civil lakosságot.
A második elérhető cél Izrael számára az, hogy annyira magas árat szabjon a Hezbollahnak, hogy hatékony elrettentő erővé váljon. A Hezbollah továbbra is nyilvánosan hangoztatni fogja, hogy újabb konfrontációt akar, dacolni fog, és győztesnek állítja be magát. Ugyanakkor azonban a csoportosulás fenyegetőzései szóbeli szintre korlátozódnának. Ennél többre nem számíthatunk, és nem is kellene számítanunk.

Barry Rubin a Nemzetközi Ügyek Globális Kutatóközpontjának (GLORIA) igazgatója, a Nemzetközi Ügyek Közel-Keleti Szemléjének (MERIA) munkatársa.

Fordította: Fall Sándor

© Project Syndicate Barry Rubin