Az anyanyelvhasználat büntethetősége európai szintű kérdéseket vet fel

Ha a Bajnai-kormány magát őszintén válságkezelőnek tartja, akkor szlovák relációban most brillírozhat, mert a magyar–szlovák kapcsolatok a szlovák államnyelvtörvény megszigorításával meglehetősen válságos szakaszba jutottak. Ezt talán a kormányfő is érzékeli, mert sokunk várakozásait felülmúlóan abszolválta miniszterelnökségének eme első komolyabb külpolitikai megmérettetését: megértette, hogy arcvesztés nélkül nem tehet mást, mint azt, hogy lemondja szlovák partnerével találkozóját, nem hagyva kétséget ennek okai felől. Nyilatkozataiban rávilágított az intézményes magyar–szlovák párbeszéd teljes csődjére, és leszögezte, hogy nem hajlandó tartalmatlan látványtalálkozókra. Ezek a lépései nemzeti konszenzusra támaszkodtak.

Az 1995-ben aláírt magyar–szlovák alapszerződés esszenciája egy mondatban foglalható össze: amit valamelyik fél problémaként jelöl meg, arról párbeszédet kell folytatni. Magyar részről ehhez – kormányokon átívelően – következetesen tartottuk magunkat. Minden esetben, amikor a szlovák oldal jelezte igényét – például a státustörvény, majd a szélsőséges erők problematikája, végül a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) intézményesítése kapcsán –, érdemi dialógust folytattunk.

A szlovák fél ezzel szemben immár sorozatosan negligálja a magyar konzultációs igényeket: így történt a Benes-dekrétumok megerősítése és a szlovákiai magyaroknak a KMKF-ben való részvételét elítélő szlovák parlamenti határozat esetében, ami persze mind eltörpül a nyilvános magyar nyelvhasználat büntethetőségének problémájához képest. A magyar–szlovák alapszerződés romokban hever, mert a szlovák fél, anélkül, hogy felmondta volna a dokumentumot (ami bár irracionális, de legalább őszinte lett volna részéről), sorozatosan megszegi, semmibe veszi rendelkezéseit.

A nemzetközi jog alapvetően a jogalanyok jóhiszeműségére épül, ami az esetleges félreértések esetén gesztuspolitikára, kölcsönös tapintatra és nem utolsósorban messzemenő udvariasságra ad alapot az államok viszonyában. Viszont a nemzetközi jog egyik legsúlyosabb kérdése, hogy mi van olyankor, amikor az egyik fél részéről egyértelműen és tartósan hiányzik a jóhiszeműség? Nekünk most ezzel a helyzettel kell szembesülnünk.

Nem az a kérdés, hogy miként lehet kiédesgetni a szlovák féltől a még nagyobb megértést, illetve az alapszerződés szellemének a még következetesebb érvényesítését, hanem az, hogy hogyan lehet kikényszeríteni az alapszerződés betűjének legalább minimálisan elvárható szintű betartását.

A nemzetközi jog a nemzetközi közösséget jelöli meg mint a megoldás legfontosabb forrását, amelyhez az államoknak joguk van partnereik jóhiszeműségének hiánya esetén fordulni, és amelynek erkölcsi és politikai felelőssége a nemzetközi jogszerűséghez való visszatérés feltételeinek megteremtése saját jogsértő tagjainál.

Ami jóhiszemű partnerek esetében magától értetődő, hogy a félreértéseket kétoldalúan rendezik, úgy, hogy a kívülállók már csak a problémák megoldásáról értesülnek, annak a jóhiszeműség teljes hiánya esetén az ellenkezője igaz: ebben az esetben az államoknak nemcsak joga, de tulajdonképpen kötelessége a nemzetközi közösség fórumaihoz fordulni, pontos tájékoztatást adni a kialakult helyzetről, és megoldást szorgalmazni. A kisebbségi nyelvek nyilvános használatának büntethetőségét (és vele együtt a magyar–szlovák reláció egyéb súlyos problémáinak ép ésszel szinte felmérhetetlennek tűnő teljes tömegét) Magyarországnak nemzetközi fórumok elé kell vinnie, és a nemzetközi közösségtől kell kérnie a jogszerű helyzet helyreállításának előmozdítását.

A nyilvános anyanyelvhasználat szankcionálásának törvénybe foglalása a nyelvi-nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok állami eszközzel történő megfélemlítése. Az államnyelvtörvény megszigorítása az ilyen fajta megfélemlítésnek nem az első esete Szlovákiában. A rendőrséghez védelemért folyamodó magyar diáklány, Malina Hedvig rendőrségi, majd kormányzati meggyanúsításának, vagy a dunaszerdahelyi magyar szurkolótábor szétverésének a hatása (vagy inkább a célja?) a teljes szlovákiai magyar kisebbség megfélemlítése volt.

Az anyanyelvhasználat büntethetősége annyiban súlyosabb a korábbi eseteknél, hogy ezúttal nem a törvényekkel való visszaélésről van szó, hanem a kisebbséggel szemben félelemkeltő és diszkriminatív hatású törvényalkotásról. Ez a Rubicon átlépése. Egy olyan országot, ahol etnikailag diszkriminatív célokat megfogalmazó indoklással az állampolgárokat megfélemlítő törvényeket alkotnak, nem lehet standard európai demokráciának tekinteni. Ez már nem a demokrácia rossz működését, hanem leépülését jelzi.

Látni kell az egész európai baloldal súlyos felelősségét ebben a kérdésben. Az Európai Szocialista Párt befogadott egy olyan, magát baloldalinak nevező pártot, a szlovák Smert, amely két, nyilvánvalóan rasszista alapon kisebbségellenes, nacionalista párttal lépett koalícióra. Az európai szocialisták döntése politikailag igazolta a Smer koalíciós társválasztását és egyre nacionalistábbá váló politikáját. Mi az eredmény? A kisebbségi anyanyelvhasználat büntethetőségének – egy nyilvánvaló rasszista intézkedésnek – törvénybe emelése. Mit lép erre az európai szocialista frakció?

A napokban összeülő, új Európai Parlamentben a frakció egyik helyettes vezetőjét éppen a nyelvtörvény szigorítását a nemzeti törvényhozáson keresztülhajszoló szlovák Smer fogja adni. Az etnikai diszkriminációt alkalmazó törvénykezés Rubiconjának átlépése Szlovákiában az Európai Szocialista Párt de facto támogatásával történik. Ideje lenne ennek az európai politikai családnak elgondolkodnia azon, hogy ez hogyan egyeztethető össze a baloldaliság eszmevilágával. Vajon céljuk-e, hogy az ő támogatásukkal kerüljön az EU egyes tagállamaiban a „szocialista” szó mellé a „nemzeti” jelző?

Mindamellett a nyilvános anyanyelvhasználat büntethetőségének bevezetése egy tagállamban nemcsak az európai szocialisták, hanem az egész Európai Unió kapcsán kérdéseket vet fel, és nekünk, magyaroknak, ezekre a kérdésekre egyértelmű választ kell adnunk. A szlovákiai törvénymódosítás indoklása egy ponton kimondja, hogy az államnyelv (értsd: a többségi nemzet nyelvének) védelme bizonyos esetekben felülírhatja a szólásszabadságot és a magánélet szabadságát. Ez nemcsak kisebbségpolitikai szempontból fontos nyilatkozat, hanem radikális állásfoglalás az állam és az állampolgár viszonyáról. Annak törvényesítése, hogy nem az állampolgároknak van állama, hanem az államnak vannak állampolgárai, akiknek alapvető jogai a vélt vagy valós állami érdekek – például a nyelvi homogenizáció – elsőbbségére hivatkozva tartósan legázolhatók.

Ha egy ilyen törvény megfér az Európai Unióban, akkor az EU ma már teljesen másról szól, mint az európai integráció kezdetekor vagy alapításakor. Akkor ez már egy teljesen más Unió, mint amelybe mi, magyarok, valamikor elindultunk, amelynek tagságára évtizedeket vártunk, és amely tagságának elnyeréséért súlyos áldozatokat hoztunk. Az az EU, amely befogad egy ilyen törvényt, immár nem a szabadság Európája. De mi, magyarok nem mondhatunk le a szabadság Európájáról.

Ennek kell lennie a magyar Európa-politika vezérmotívumának. Mindig akkor tudtunk nagyot alkotni a történelemben, amikor saját szabadságunkért harcolva minden európai polgár szabadságát, sőt a világszabadságot védelmeztük. Ha az Európai Unió struktúrái nem lépnek fel, vagy eredmény nélkül lépnek fel egy olyan törvény ellen, amely pénzbüntetéssel sújtja a többségi nemzethez nem tartozó állampolgárok nyilvános anyanyelvhasználatát, akkor az európai polgárok szabadsága általában véve is veszélyben van. A mi felfogásunk szerint viszont az EU létének értelme ma is az, hogy polgárai szabadságát védelmezze. Vissza a gyökerekhez!
Vissza a szabadság Európájához!

Szerző: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke