Az áldozatok vére az égre kiált

Ötven éve, 1957 tavaszán tartóztattak le Romániában egyesek szerint kétszáz, mások szerint háromszáz személyt, akik tettekkel vagy szóban rokonszenvüket fejezték ki az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc iránt, köztük az érmihályfalvi per 31 gyanúsítottját, valamint a Dobai István és a Fodor Pár nevével fémjelzett perek öt-öt gyanúsítottját.

Szintén ötven éve, hogy a forradalomhoz kapcsolódó első halálraítéltet, Teodor Mărgineanu borgóprundi tüzérhadnagyot 1957. június 27-én a szamosújvári börtönben kivégezték. 1958-ban került sor a Szoboszlai Aladár nevével fémjelzett perben tíz, az érmihályfalvi csoport perében két, 1959-ben az ozsdolai Szígyártó Domokos perében egy halálraítélt kivégzésére (A Szoboszlai-perről megjelent tanulmányok döntő többségében a fővádlott nevét Szoboszlayként írják, holott ő minden kihallgatási jegyzőkönyvet, és a kegyelmi kérvényét is Szoboszlaiként írta alá). A rendszerváltás óta eltelt tizenhét év során a hozzátartozók hiába ostromolták és ostromolják szakadatlanul kérvényekkel a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóságot, általában cinikus, a kivégzési jegyzőkönyveknek teljesen ellentmondó válaszokat kaptak és kapnak. Ma sem tudják, hol nyugszanak szeretteik földi maradványai, nem tudják megadni azt a végtisztességet sem, amelyet az ókori görög sorstragédiából, az Antigonéból megtanult a kultúrájára, műveltségére oly büszke Európa: minden halottnak kijár az emberhez méltó temetés.

Az 1958. szeptember 1-jén kivégzett Tamás Imre legnagyobb lányának, Mónikának azt válaszolták, hogy az édesapját Aradon végezték ki. Elküldték a vérfoltokkal teli, cafatokra tépett nagykabátját. A három kiskorú gyereknek éveken át ez a véres nagykabát volt az édesapjuk „sírja”: minden november 1-jén, halottak napján, erre borultak rá, ezen sírtak, imádkoztak.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kivégzett áldozatainak hozzátartozói elzarándokolhatnak a 301-es parcellába, hogy leróják a kegyeletüket, de hová menjenek azok a román állampolgárok, akiknek édesapját, testvérét, rokonát végezték ki, hiszen azt sem tudják, hogy hol kaparták el őket?

A romániai halálraítéltek szenvedését híven tükrözi a kivégzett Maléter Pál honvédelmi miniszter özvegyével, Judit asszonnyal folytatott beszélgetésem: ő a siralomházban felkereshette a férjét, még levelet is válthatott vele, de Romániában a halálraítéltekről azt sem tudták, hol raboskodnak.

Az állítás csöppet sem akarja szépíteni a magyarországi kegyetlen börtönviszonyokat, csupán jelezni szeretném: országonként a poklok bugyrai között is lényeges különbségek voltak és vannak. A kivégzett Maléter Pál özvegye akkor döbbent rá, hogy a férje életét 1944 őszén megmentő Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész az 1958. december 2-i kivégzés előtt milyen szenvedéseken mehetett át.

Az erdélyi magyar Balaskó Vilmos református lelkész 1983-ban (megvakulása előtt) papírra vetett emlékiratából tudjuk, hogyan „zajlott” az élet a romániai siralomházban, hogyan élték meg a börtönök elítéltjei a kivégzés napját. A 2001-ben e sorok írójának előszavával és jegyzeteivel megjelent Élet a föld alatt című kötet pontosan azt taglalja: hogyan vitték a szamosújvári kivégzőhelyre Sass Kálmánt és dr. Hollós István hadbíró századost, tanárt.

Az elérhető, rendelkezésünkre álló források szerint 1957 és 1959 között 45 személyt végeztek ki – 1957-ben 10-et, 1958-ban 27-et, 1959-ben valószínűleg 9-et. A kimutatásokban nem szerepel például az 1958. július 14-i – a francia forradalom kitörésének napján kirobbant – börtönlázadás mintegy 30 halálos áldozatának adata.

A névsor annyira nem teljes, hogy a Szoboszlai-per 1958. szeptember 1-jén kivégzett tíz áldozata közül csak hármat említenek.

A saját számításaim szerint a kivégzettek száma jóval nagyobb, de az adatokat csak akkor közlöm, amikor megfelelő levéltári bizonyítékok állnak rendelkezésemre. Tény: csak a szamosújvári börtön melletti temetőben felállított márványtáblán jóval több név olvasható, mint az eddigiekben megjelent tanulmányok összességében. Az adatokat, neveket ellenőrizni kell, csak hiteles bizonyítékok alapján. Bár a kivégzettek számarányának összevetése értelmetlen, mégis sokatmondó adat, hogy a hozzáférhető statisztikák alapján a kivégzettek közel egyharmada, szám szerint 12 erdélyi magyar volt. Az erdélyi, romániai 1956-hoz kapcsolódó szervezkedések nyomán két román anyanyelvűt – az előbb említett Teodor Mărgineanu hadnagyot és dr. Fîntînaru Alexandru aradi ügyvédet, a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjét – azért végeztek ki, mert együtt éreztek a magyar forradalommal.

Kutatásaim során eddig 13 kivégzési jegyzőkönyvet találtam meg. Van még munka, de az máris egyértelmű: még most sem késő a rehabilitálási folyamat beindítása. Mert minden politikai elítélt alanyi jogon megérdemli a teljes rehabilitációt.

Tófalvi Zoltán