Az aktfotó és a véletlen

Az ön fotós pályafutása, akárcsak a csíkszeredai Ádám Gyuláé táncházmozgalommal kezdődött, de miközben ő a csángóvidék felé irányult, ön a romák életvitelének megörökítését vette célba.

Már gyerekkoromban közeli kapcsolatban voltam a fotográfiával: két keresztanyám és egy nagynéném volt hivatásos fényképész. Tőlük tanultam meg az alapokat, így számomra könynyű volt az indulás. Később, amikor már tudatosan kezdtem fényképezni, az 1970–80-as években, a táncházmozgalom kezdetén megbízást kaptunk Magyarországról, és filmeztük, fotóval dokumentáltuk a gyűjtőutakat. Ezek az utak szigorúan a Brassó környéki falvakra, a szórványszékelységre szorítkoztak. Köztudott, hogy minden faluban élnek romák, akik magyar népzenét őriztek számunkra. Egyértelműnek tűnt, hogy meg kell ismernem a romák társadalmát. De korábbi kapcsolatom is volt velük, ugyanis a felvinci nagyapám háza az ötödik volt a Cigány-pusztától. Gyermekkoromban a vakációkat Felvincen töltöttem, és ilyenkor rendszerint együtt játszottam a cigánygyerekekkel, együtt rúgtuk a labdát, együtt halásztunk, együtt lopkodtuk a murkot a kertek aljából. Ebből a gyermekkori élményből adódóan teljesen másképp viszonyultam hozzájuk, mint akinek nem volt semmilyen előzetes kapcsolata velük. Emiatt könnyű volt számomra őket fotózni.

Ennyire fontos önnek a személyes kapcsolat a fotózás alanyaival?

Fontos a személyes kapcsolat, mert így a fotós beleláthat bizonyos mértékig az emberek lelkébe. A romák esetében bonyolultabb, mert nehezen fogadják be a kívülállót. Ha viszont érti a nyelvüket, ha egy-két cigány szót is ismer, akkor sokkal közelebb kerülhet hozzájuk, mint bárki más.

Van-e alapvető különbség a táncfotózás és a színházi fotózás között?

Főleg technikai különbségek vannak, ugyanis a tánc sokkal dinamikusabb egy színházi produkciónál. Ismerem a néptáncokat, a figurákat, tudom, mikor csattan el a csizmán a csapás. Ilyen szempontból sokkal könnyebb megörökíteni egy tánc csattanóját. Színházi produkciókat is fotózok, itt viszont arra figyelek, melyik az a jelenet, amely alapvetően meghatározza az egész darabot. A táncfotózás egész más, minden egyes produkció külön kihívás a fénykoreográfia miatt. A fotósnak mindig tudni kell, honnan, mikor jönnek a fények, mennyi fénnyel dolgozik, mit lehet és mit nem lehet fotografálni. Sajnos, nagyon ritka a táncegyüttesek életében a fotós próba. Amióta a Háromszék Néptáncegyüttesnek dolgozom, összesen kettőt szerveztek. Minden egyes főpróba kihívás a fotós számára, noha rendszeresen bejárok a próbákra, és tudom, mi zajlik a színpadon. Nehéz, amikor a fotó sorsa olyankor dől el, amikor élesben megy minden.

Néhány évvel ezelőtt ön is tagja volt annak a fotóscsapatnak, amely a csíksomlyói búcsút dokumentálta. Aztán megjelent egy vékony füzetecske, amelyben van néhány jó fotó, de nem föltétlenül érzékelteti a búcsú lényegét. Mi lett a többi fotó sorsa?

Nem tudom, rossz szájízzel maradtam a felkérés után. A csíksomlyói búcsú fotós dokumentációjának összeállítására egy magyarországi nyomdatulajdonos kérte fel a sepsiszentgyörgyi fotósokat. Hetekkel az esemény előtt kijártunk a helyszínre, felkerestük azokat a falvakat, ahonnan a gyalogos keresztalják indultak. Elosztottuk a munkát egymás közt, és az egyezség értelmében végigfotóztuk az eseményt. Felkérőnk kifizette a nyersanyagot, majd a filmekkel együtt eltűnt. Aztán megjelent az a bizonyos füzetecske, amely nem úgy mutatja be a búcsút, ahogyan kellene. Tudni kell, hogy ő válogatta ki a fotókat, ő döntött arról, mi kerüljön a brosúrába, bennünket meg sem kérdezett. Még a fotózásért járó jogdíjat sem fizette meg. Szerintem sokkal több, és sokkal jobb fotók készültek ott, mint amennyi megjelent.

Jó ízléssel komponált aktfotóit kiállításon is láthattuk. Hol a határ a pajzán fotó és az akt között?

Nincs erre szabály vagy recept. Mindenki maga vonja meg a határt, és legtöbb esetben a pillanatnyi lelkiállapottól függ. A tavaly mutattam be egy anyagot, amit a legbizalmasabb kollégáim elől is titkoltam. Már a falon függtek a fotók, amikor megmutattam nekik, és véleményt kértem tőlük. Megnézték, de egyiküknek sem volt kifogása ellene. Ez azt jelenti, hogy jók azok a fotók. Egyébként nem teljes az anyag, megvannak a terveim, az álmaim a folytatást illetően, de várom a megfelelő személyt és helyet az újabb fotózásra. Egyszer lesz folytatás is...

Mindig előre megtervezi az aktfotóit?

Mindig megtervezem, az aktfotózást nem lehet a véletlenre bízni. Egyébként volt rá példa, hogy a véletlenre bízva fotóztam, de abból amolyan „pucér nő képek” lettek. Szégyelltem is érte magam rendesen, nem mutattam meg soha senkinek. Aztán utánanéztem a dolgoknak, megpróbáltam elképzelni a kész fotót, és csak azután nyomtam meg a gombot.

Sepsiszentgyörgy, Erdély nagymértékben önnek köszönheti a (M)érték – Világhírű magyar fotográfusok című fotókiállítást. Hogyan sikerült elhozni Erdélybe ezt a képanyagot?

Amikor Sepsiszentgyörgyön megnyílt a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja, Hadnagy Miklós, a központ vezetője keresett meg, és a segítségemet kérte a fotográfiai témájú rendezvények szervezésében. A múlt év végén Magyarországon több, szenzációs fotókiállítás nyílt meg, köztük volt a (M)érték is. Barátaimmal elmentem megnézni a kiállítást, és már ott a kiállítóteremben kijelentettem: teljesen hülyék vagyunk, ha ezt az anyagot, így ahogy van, el nem hozzuk Sepsiszentgyörgyre. Akkoriban még azt sem tudtam biztosan, hogy a Hadnagy Miklóssal folytatott beszélgetésnek lesz-e valamilyen gyakorlati haszna, nem beszélve arról, hogy sejtelmem sem volt, honnan teremtjük elő az anyagiakat egy ilyen kaliberű rendezvény lebonyolításához. Zavart, hogy a fotóművészet történetében Brassaiként ismert Halász Gyula születésének századik évfordulójáról a szülőváros egyszerűen elfeledkezett, pedig világhírű magyar fotóművész, és például Párizsban a műegyetemen tanítják. Mi pedig ott élünk Brassótól, Brassai szülővárosától 30 kilométerre, és senki nem ismeri ezt az embert. Megkerestem az ötletemmel Hadnagy Miklóst, aki megígérte, elhozzuk a kiállítást. A neheze csak azután következett, ugyanis a magyarországi szervezők kezdetben hallani sem akartak róla. El kellett magyaráznunk, hol van Sepsiszentgyörgy, hogy ott magyarok élnek, meséltünk a fotóklubokról, a marosvásárhelyi fotóiskoláról, elmondtuk, hány világhírű magyar fotóművész származik Erdélyből. Végül rábólintottak, ám most sem tudom, hogy mi volt hatásosabb: a magyar kormány nyomása, vagy a mi meggyőző érvelésünk. A kiállítás sikere ma már ismert. Nemcsak magyar vidékekről jöttek látogatók, hanem Bukarestből és a nagy román városokból is kíváncsiak voltak a Brassai-, Robert Capa- és Kertész-anyagokra.

Nagy érdeklődésnek örvendenek a nyári hónapokban gyerekeknek szervezett fotótáborai is...

Mint korábban utaltam rá, Háromszék komoly fotósmúlttal rendelkezik: az 1990-es évekig Sepsiszentgyörgyön három fotóklub volt, Kézdivásárhelyen és Baróton egy-egy. Zajlott az élet, rendszeresen küldtük a fotóinkat kiállításokra. Az 1990-es évek elején volt egy megtorpanási időszak, amikor a társaság szétszéledt, és inkább a megélhetését próbálta megalapozni. 1996–97-ben viszont újra megfogalmazódott egy fotóklub igénye. Az egyik fiatal kollégámmal alapítottuk a Gyulai Ferenc Fotós Egyesületet, amely klubként működik. Az egyesületi jogi forma lehetőséget teremtett a pályázásra, sikerült anyagi forrásokhoz jutni, ha egy tárlatról, nyersanyagról, képkeretekről volt szó. Egy idő után pedig megfogalmazódott az utánpótlásképzés igénye is. Jó példával szolgált a marosvásárhelyi fotósiskola, amely kinevelte Erdély fiatal fotósait. Ezt próbáltuk Sepsiszentgyörgyön is megvalósítani. Kezdetben kevesen jelentkeztek, most már majdnem a túljelentkezésnél tartunk. Két korcsoporttal foglalkozunk, mindig van kezdő és haladó csoportunk. Örömmel tölt el, hogy a nyári gyerektáborok hatására számos fiatal választotta a fotós pályát vagy a vizuális kommunikáció valamelyik válfaját.