Az ajándékozás szentsége

Persze olyat választunk, hogy mi is szeressük, hiszen nekünk is kell innunk belőle. Az ajándékozás külön szertartás, időt, figyelmet, munkát és gondolkodást igényel. Olyan művelet az, amely idézi némiképp az elmúlt korok áldozati rítusait, hiszen szinte teljesen megfeledkezünk önmagunkról, csak a másikra figyelünk, mint elődeink hajdanában az istenekre, mindent odaadnánk, csak hogy a másik örüljön, nincsen önzetlenebb gesztus az ajándékozásnál, rohanó, profán világunkban a szakralitás szikrája ez, melyre oda kell figyelnie mindenkinek. 

Pityu legalábbis ezt vallotta és hangoztatta az ajándékozásról. Meg is gyűlt a baja, hiszen ismerősei, barátai alig várták, hogy születésnapjuk legyen, és Pityutól kapjanak valamit. Legtöbbször azonban valahogy megoldódott a probléma. Ő ugyanis kedves mosollyal tudott elnézést kérni, amiért nem volt ideje ajándékot vásárolni, vagy pedig meggyőzően adta elő, hogy folyamatban van a dolog, nem szabad elsietni. Meg abban is igazat adtak neki, hogy az ajándék igazi értéke jobban megmutatkozik, ha nem a többivel egyszerre kapják, hanem külön. Még ha kissé megkésve is.

Az elmélet hátrányait azonban hamarosan megtapasztalta Pityu. Egyre gyakrabban kellett elnézést kérnie, adósságai halmozódtak, nemsokára már oda jutott, hogy inkább el sem ment a születésnapi, névnapi mulatságokra csak azért, hogy ne kelljen ajándékot vennie. Nem mintha nem akart volna, csak egyszerűen ötlettelen volt. Bort, csokit, könyvet nem vihetett, ha már annyiszor kikelt ellene. Egyéb hasznos tárggyal sem igen állíthatott be, attól tartva közönségesnek mondatik, és az ünnepelt is megsértődhet, amiért őt csak annyira becsüli, miközben az ajándékozás az valami szent rítus… A virágot ugyan szerette, de hát az önmagában nem jelentett megoldást, hacsak nem valami különlegességet vásárolt, aminek azonban az ára is meglehetősen borsos volt. Komolyan aggódott Pityu, egy-egy barátja születésnapja előtt már jó hónappal elkezdett gondolkodni az ajándékon, álmatlan éjszakái voltak, kétségbeesetten járta az üzleteket, majd csak megakad valamin a szeme, persze lehetőleg valami egyedin, amilyenből több nincs is. Az erőfeszítés azonban hiábavalónak bizonyult. Betegségre hivatkozva távol maradt. Lassan-lassan remeteéletet kezdett élni, nem járt sehova, nem találkozott barátaival. Magába roskadt, otthon szobájába zárkózott, naphosszat bambult a televízió képernyője előtt. Sikerült is barátai aggodalmát kiváltania, úgyhogy nemsokára naponta látogatói érkeztek. Akik kedvességük jeleként mind elárasztották Pityut különféle ajándékokkal. Hoztak mindenféle gyümölcsöt, édes málnát, zamatos körtét, ropogós almát, de kapott például kockás rövidnadrágot, krémszínű inget, fekete kalapot is ajándékba. És mert kedélyproblémákra gyanakodtak, hát hoztak mindenféle bort is, csak úgy pompáztak a színültig töltött poharak a csillogó napfényben. Meg is volt az eredménye a baráti törődésnek: néhány hét múlva Pityu rendbe jött, ismét a régi lett, tele dinamizmussal, vidáman és színesen mesélt barátainak vidám történeteket, nagyokat kacagott, tele volt tervekkel és elméletekkel az életről, a politikáról, a nőkről és a fociról. Igaz, ajándékokról hosszú ideig egy szót sem szólt, de ez volt az egyetlen lényeges változás, amelyet észleltek Pityu viselkedésében.

Viszont ezentúl ott volt minden születésnapi, névnapi összejövetelen, ajándékot is hozott, legtöbbször virággal, könyvvel, csokival vagy borral állított be, kedvesen mosolygott, és mindig mondott valami egészen személyes, intim replikát, hogy például Zsiga, ezt neked hoztam, esetleg bizonytalanul rebegte, hogy Isten éltessen, vagy azt kérdezte, mit is kell ilyenkor mondani? Kíváncsian, látható örömmel arcán várta, hogy ajándékát megnézzék, megcsodálják és megköszönjék. Büszkén nézett körül, majd javasolta, hogy a virágot tegyék a vázába, a csokit megkóstolta, a borból töltött, a könyvet pedig két hétre kölcsönkérte. Mintegy két-három héttel születésnapja előtt halkan, de sokatmondóan jegyezte meg barátainak: az ajándékozás szent dolog, valamelyest az ősi áldozati rítusokat idéző szertartás, mely gondolkodást, figyelmet, munkát igényel, hiszen olyankor teljesen megfeledkezünk önmagunkról, és csak a másikra figyelünk, hogy az ő óhaját teljesítsük.