Az öreg kontinens hanyatlását jósolja Walter Laqueur amerikai történész

A Die Weltben közölt elemzésében Laqueur emlékeztet 2007-ben megjelent könyvére, amelyben azt jósolta, hogy Európából rövidesen múzeum vagy olyan kulturális vidámpark lesz, amely tömegével vonzza a pénzes kelet-ázsiai turistákat. A hanyatlást felgyorsította a 2008-ban kitört pénzügyi válság.

Az egykor a világ középpontjának számító Európa a II. világháború vége óta tanúja volt a globális erőviszonyok eltolódásának. Ennek teljes körű – politikai, gazdasági és katonai – következményeit sokáig csillapította az Egyesült Államok védőernyője. Most és a következő időszakban viszont Washington a maga válságára fog összpontosítani, miáltal Európának az eddiginél jóval nagyobb mértékben kell támaszkodnia saját erejére. Kétségtelen, hogy az új világrenden belül Ázsia az eddiginél nagyobb szerephez fog jutni.

Milyen szerep vár Európára? Ázsiai diplomaták leereszkedően és hitetlenkedve beszélnek az EU-ról. Az ő szemükben a szervezet nem több vámuniónál, amelynek soha nem állt szándékában, hogy globális hatalommá váljon. Különösnek találják, hogy Európa nincs tudatában meggyengült világpolitikai szerepének. A nyugati figyelmeztetéseken, amelyek az emberi jogok tiszteletben tartását kérik számon, Ázsiában már meg sem sértődnek: egyszerűen figyelmen kívül hagyják őket.

„Mindaddig, amíg nem rendelkezik egységes energiapolitikával, Európa nem lehet ura saját sorsának, és a világpiacokon sem válhat igazán versenyképessé” – állítja Walter Laqueur. Közös védelmi politika hiányában az eddiginél is csekélyebb lesz Európa súlya a nemzetközi porondon. Nem lesz képes megbirkózni regionális konfliktusokkal – nem szólva a tömegpusztító fegyverek veszedelmes terjedéséről.

Széthullás, „lötyögés”,
központosítás

Európa ma még képes kisebb horderejű rendőrségi feladatok ellátására, ám háborúra nem. Márpedig 2020-ig vagy 2030-ig komoly fenyegetéssé nőheti ki magát a tömegpusztító fegyverek elterjedése, valamint „bukott államok” létrejötte az európai határok közelében, például Észak-Afrikában vagy a Közel-Keleten. Ezekkel szemben az öreg kontinens alkalmasint már nem számíthat korlátlan mértékben a NATO-ra. Ennek dacára jelenleg nincs meg a politikai akarat ahhoz, hogy Európa felkészítse védelmi erőit a leselkedő veszélyek elhárítására.

Az amerikai történész szerint a jövőt illetően három lehetőség áll az EU előtt: széthullik, folytatja a jelenleg zajló „lötyögést”, illetve az eddiginél jóval nagyobb fokú egység és központosítás felé mozdul el. A „lötyögést” Laqueur nem tartja komoly opciónak, hacsak a tagállamok nem veszik komolyan tekintetbe a kettészakadást. Ennek esetén néhány állam búcsút mondana az EU-nak, s abban csak a legerősebb gazdasági hatalmak maradnának. További eshetőség az euró megszüntetése – ám az Európai Uniót közös fizetőeszköz nélkül aligha lehetne uniónak nevezni.

Amikor az EU-t megalapították, s különösen amikor jelentősen bővítették, majd bevezették az eurót, az „alapító atyák” nem vették kellően figyelembe azokat a problémákat, amelyek a különböző gazdasági térségek (gazdag és szegény, északi és déli) közötti különbségek nyomán támadtak. Az uniós tagállamok messzemenően megőrizték gazdasági önállóságukat. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy nem lehetséges gazdasági unió egy jóval átfogóbb politikai unió nélkül. Az utóbbi létrehozásának viszont olyan ára lett volna, amelyet sokan nem akartak megfizetni: szuverén jogköreik nagy részének a feladása.

A mélyebb integráció első lépcsőfoka lehetne a közös „gazdasági kormány”, amelynek értelmezésében éles különbség van Berlin és Párizs álláspontja között. Például kötelezni lehetne-e az európai kormányokat, hogy éves költségvetésük tervezetét a „központi kormány” elé terjesszék, mielőtt saját parlamentjük szavaz róla? Ezzel együtt egy európai gazdasági kormány létrehozása ma már valószínűnek tűnik; ugyanakkor az is világos, hogy hosszú időbe fog telni egy ilyen kormány jogköreinek a megvitatása és elfogadása.

Egy ilyen gazdasági csúcsszerv bizonyos értelemben politikai kormány volna, ami nagy lépést jelentene előre – ám miként működne? Nem ugyanazokkal a problémákkal szembesülne-e, mint egy olyan koalíciós kormány, amelyet nem két vagy három, hanem 27 politikai párt alkot? Vagy talán független volna-e az egyes nemzetállamoktól, ami jelenleg aligha képzelhető el? Nem úgy tűnik, hogy Európa képes volna erre a mélyreható fordulatra. Az európaiakat évszázadokon át a nemzetállamhoz kötötte a lojalitásuk, ehhez képest az európai szolidaritás eszméje még gyerekcipőben jár. Világnézet, kultúra, életmód tekintetében jelentős különbségek vannak az egyes országok között. Nincs közös nyelv, gyönge a bizalom. Senki nem hajlandó szuverén jogokról lemondani egy olyan központi hatalom javára, amely nem igazán ébreszt bizalmat.

Késleltetett összeomlás?

A legvalószínűbb forgatókönyvnek Laqueur azt tartja, hogy az EU összeomlik – igaz, jókora késleltetéssel. Egyes gazdaságkutatók szerint az EU azért fog fennmaradni, mert a kilépés túl sokba kerülne. Mások szerint Európának nincs ereje és politikai akarata ahhoz, hogy valóban fontos szerepet játsszon a világpolitika színpadán. Az euróövezetnek lőttek, és talán az EU-nak is. Laqueur mégis lehetségesnek tartja, hogy az EU újabb kísérletet tesz az egységes Európa megteremtésére. A történelem azt mutatja, hogy csak egzisztenciális válságok érlelik meg a hajlandóságot radikális változtatások végrehajtására. „Bizonyosság e téren nincs – viszont van lehetőség arra, hogy a földrész megtegye a nemzetállamtól az Európai Egyesült Államok felé vezető döntő lépést” – zárta elemzését az amerikai történész.