Az iskola neve kötelez

Csodálkozásom oka egyszerű: fiatalon másképp viszonyultam az idő múlásához, mint most, az 55 éves találkozónk alkalmával. Különben a nagy múltú székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban is lesz idén 65 éves találkozó, és a 90 fölött járó matematikatanár is készül eleget tenni a meghívásnak. Szóval vannak véletlen egyezések! De akár meg is lódulhat a fantáziánk a két Áronról, a matematikatanárokról, a Farkaslaka és Gyulafehérvár fölötti gondviselésről és hasonlókról.

A múltat fürkésző öregdiák ha végigfut az udvarhelyi iskola történetén, láthatja, hogy az alapító tanárok és utódaik nem fáradoztak hiába. Az ősi tanintézet egykori diákjai közül többen is gyarapították a magyarság szellemi tőkéjét.

Egyikük például iskolánkhoz címzett versében figyelmet érdemlő gondolatokat fogalmazott meg: „S ha fölöttem a kis fűzfa kihajt, / tanítsatok ti újra majd, / hogy omló ajkamról a hang / úgy oktassa és buzdítsa a népet, / ahogy a hant / alól engem és őket int, oktat, tanít, / évtizedek múltán évszázakig / egy ragyogó hang ma is: a tiétek!” (Szemlér Ferenc)

Ezt a hangot kell ma nekünk is óvnunk, őriznünk, átadnunk. Nekünk, akik magyar állampolgárnak születtünk, az első osztályt viszont már nem úgy kezdtük, mert szülőföldünkön is elkezdte térhódítását a 20. század torz- és szörnyszülötte. Hálistennek megértük annak kimúlását, és újból magyar állampolgárként találkozhatunk 2014. május 10-én az ősi iskolában.

A véndiák a küszöbről még egyszer visszanéz – jut eszünkbe a régi-régi ballagási ének. Visszanéztünk mi is 1959. június 13-án, majd nekivágtunk tervekkel, álmokkal, célokkal tele a nagybetűs Életnek. Felvetődhet a kérdés: vajon még gondolhatunk-e tervekre, tűzhetünk-e ki célokat túl a hetedik X-en? Igen. Csak másokat és másképp, mint tizen- vagy huszonéves korunkban. Gyermekeink, unokáink útjainak egyengetése közben tapasztalataink legjavát átadva építgethetjük még rövidebb-hosszabb távon a közös jövőt.

Tisztességről, helytállásról, szellemi örökségünk védelméről, anyanyelvünk közéleti használatáról, iskola és egyház szerepéről, a magyar nyelvű tömegtájékoztatás felkarolásáról nem lehet eleget beszélni. A megtartóerőnek számító gondolatokat akár irodalmi példákkal is nyomatékosíthatjuk: „Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben, /ember lenni mindig, minden körülményben..” (Arany János) Vagy: „Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.” (Gárdonyi Géza)

A múlt és a név hűségre is kötelez bennünket, egykori és mai diákokat. Annál is inkább, mert iskolánk névadójától, Tamási Árontól származik a felismerés: „aki nem jó magyarnak, embernek is alkalmatlan”.

Komoróczy György