Az egyéniség ereje túlnő korokon és földrészeken – interjú Kocsis Zoltánnal

– Tizennyolc évesen lett nemzetközi hírű zongoraművész, 26 évesen pedig már megkapta a Kossuth-díjat. Hatvanévesen mi motiválja még a művészi pályán?

– Semmiképpen sem a díjak, bár nagyon örülök nekik, főleg azért, mert időről időre ráirányítják a figyelmet a klasszikus zenére, amely tagadhatatlanul kezd kimenni a divatból. Ami motivál, az tulajdonképpen nagyon egyszerű: azt szeretném csinálni, amit eddig, csak egyre jobban és jobban. Én abban hiszek, hogy az abszolút értelemben vett tökéletesség nem létezik. Kinek a játékát szeretjük jobban: Richterét vagy Brendelét? Vagy ki írt jobb zenét: Bellini vagy Bartók? Ezt nem lehet eldönteni. Ízlések és pofonok különbözőek, de amit az ember csinál, azt mindig lehet még jobban csinálni, ha nem állunk meg a fejlődésben. Minél magasabbra emelkedik valaki, annál szélesebb horizontot lát át ugyan, de ezzel egyidejűleg annál jobban érzi önmaga kicsiségét.

– Tehát a művészi kifejezés tökéletességének nincsenek határai?

– Nincsenek. Ha azt mondom, hogy Bach Máté passiójánál vagy Mozart Don Giovannijánál nem lehet tökéletesebbet alkotni, akkor ez azt jelenti, hogy a maguk stílusában felülmúlhatatlanok. Utánuk azonban jött egy Debussy, aki az egyéniségének az erejével átformálta a zenéhez való viszonyunkat. Vagy Sztravinszkij, aki szintén új dimenziókat szabott ki a zenei fejlődésnek. Ez a fajta fejlődés végtelen, és én ebben hiszek. Gondolom, csináltam már olyat életemben, amit csak én tudtam megcsinálni, és ezt nem nagyképűségből mondom, hanem annak tudatában és annak az örömére, hogy ennyire különbözőek vagyunk.

– Az előadó-művészet esetében is korlátlan távlatai vannak a kifejezés tökéletesedésének, nem merülnek fel technikai határok?

– Nem, ugyanez érvényes az előadóművészek esetében is. Ha egy Lipatti játékát hallgatom, akkor minden egyes pillanatban sok-sok perspektíva sejlik fel abból az előadásból, s ő Szküllák és Karübdiszek között hajózva szilárdan a saját útját követi. Van olyan előadóművész, aki az analitikus megközelítésben hisz, de van olyan ős-ösztönös előadó – ilyen volt például Cziffra György –, aki számára csak egyfajta művészi igazság létezett, de azt becsülettel felvállalta. Talán ez a legfontosabb faktor. Igazság létezhet többféle, X, Y és Z igazsága, de becsülettel csak egyfajta perspektívát lehet és szabad felvállalni.

– Mely zenekarral, szólistával vagy karmesterrel volt a legnagyobb élmény együtt muzsikálni? Egyáltalán lehet-e rangsorolni?

– Rangsorolni talán lehet, de ami meghatározó, az a primér élmény eredetisége. Miért van az, hogy Martha Argherichnek minden hangjára emlékszem, amit koncertpódiumon hallottam, ugyanakkor más világhírű és elismert művészek produkciójára nem? Ilyen értelemben nekem egy rosszabbul sikerült Richter-koncert is óriási élmény volt, a vele való munka mindig hihetetlen intenzitású zenei együttlétet jelentett. Az élő zenészek közül valószínűleg Richtertől tanultam a legtöbbet, de Kurtág Györgytől, aki tanárom volt a szó szoros értelmében, szintén rengeteget tanultam, s tanulok még ma is. Az életemnek az is nagyon fontos motívuma, hogy a tanulás folyamata soha nem áll le.

Azt hiszem, hogy ez az életem végéig fog tartani. A valódi tudás, azt hiszem, azt is feltételezi, hogy készen állok befogadni bármilyen új információt a tárgykörben. Ha valaki meg tud győzni arról, hogy az én olvasatom nem elégséges, mondjuk Rahmanyinov II. szimfóniájának vagy Bartók II. zongoraversenyének az esetében, és előrukkol valami értékesebbel, magasabbrendűvel, akkor hajlandó vagyok követni. Egész biztos vagyok benne, hogy ha Rahmanyinov még élne, akkor sok újdonsággal tudna szolgálni nekem a művei előadását illetően, annak ellenére hogy jól ismerem őket.

– Megírta Arnold Schönberg osztrák zeneszerző befejezetlen operájának, a Mózes és Áronnak a harmadik felvonását. Mennyire Kocsis Zoltáné, illetve Arnold Schönbergé ez a muzsika?

– Ez a kérdés könyörtelenül felveti azt a problémát, amit már korábban is érintettem, mégpedig, hogy az egyéniség ereje túlnő korokon és földrészeken. Amikor nekiláttam a harmadik felvonás megzenésítésének, amiből Schönberg ugyebár csak a szöveget írta meg, akkor minden szempontból megpróbáltam az ő szellemét követni. Annak idején a zeneszerzés, tanulmányaim alapját Schönberg jelentette, s korábban is sok szeriális művet komponáltam.

Szigorúan Schönberg szabályai szerint, ugyanazokkal a hangsorokkal, a Schönberg által verbálisan előre meghatározott módszerek szerint dolgoztam, sőt még három olyan témát is felhasználtam, melyeket a Los Angeles-i, illetve a bécsi vázlatkönyvek alapján sikerült azonosítani, hogy a szerző ezeket használta volna fel a harmadik felvonásban. Mindezek ellenére mégis más zenét írtam, mégsem Schönberg lett, azért, mert én más vagyok, mint Schönberg. Ez a szép az egészben. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy mindenben rejlenek még lehetőségek. Azt mondják, hogy a 12 fokúsággal való komponálás egy elavult módszer, az ötvenes-hatvanas években élte a reneszánszát, aztán elseperték más irányzatok. Ezzel szemben én azt vallom, hogy bármilyen stílusban lehet újat mondani, ez egyszerűen nem stíluskérdés, hanem az egyéniség a meghatározó.

– Nagyon hosszú listát tesznek ki azok a díjak, melyekkel eddigi pályafutása során kitüntették. Van-e olyan kitüntetés, amely becsesebb a többinél, illetve fontos-e az ön számára az elismerésnek ez a formája?

– Amikor a második Kossuth-díjat megkaptam, akkor a meghívó alján volt egy mondat, ami úgy szólt, „kitüntetéseit hozza magával”. Ha én minden díjat kitűztem volna, akkor Malinovszkij marsall a díszlépést kivághatta volna előttem. Nagyon büszke vagyok a Pro Renovanda Cultura Hungarea kitüntetésre, ami a magyar kultúra megújításáért adott díj, de kedves számomra a Francia Akadémia díja is, ami azt jelzi, hogy sokat tettem a francia zenéért. Természetesen nem azért tettem sokat, hogy egyszer majd egy díjat kapjak, de tényleg úgy érzem, hogy Magyarországon még mindig nem nyerte el a francia zene az őt megillető helyét és rangját.

A Fehér Rózsa-díjra is nagyon büszke vagyok, amit azért kaptam, ami egyben a művészi krédómat is jelenti, vagyis az igazság szüntelen ébren tartásáért és az igazsággal való könyörtelen szembenézésért. Hogy mi az igazság, az aztán egy másik kérdés, de végső soron csak az lehet, amit én a sajátomnak érzek. Mindegyik díjról úgy érzem, hogy valamilyen szinten indokolt volt, egyikről sem gondolom, hogy politikai kompenzációként kaptam, hiszen köztudottan nem köteleztem el magam egyetlen politikai vagy világnézeti irányzat mellett sem.

– A mai magyar közéletben fehér hollónak számít az ideológiailag el nem kötelezett személyiség. Mint ilyen ön hogyan éli meg a társadalom mélyen megosztott voltát?

– Borzalmas ez a polarizáció. Az, hogy családok, munkaközösségek szakadnak szét, olyan emberek kerülnek egymással ellentétbe, akik éveken, esetleg évtizedeken keresztül szoros barátságot ápoltak, egészségtelen légkört jelez, amire a politika nyomja rá a bélyegét. Azt gondolom, az embereknek fel kellene ismerniük: ha nem léptetik életbe az öntudatlan védekezési mechanizmusokat, amelyek kiszűrik ezeket a befolyásokat, akkor elvesztünk.

Nem mondom, hogy szüntessük meg a parlamenti demokráciát, mert annál még nem találtak ki jobbat, azt sem, hogy zavarjuk el a politikusokat, és vegye át a civil szféra a hatalmat, mert nem ért hozzá, de azt igen, hogy a politikusok legyenek szívesek felismerni annak a felelősségét, hogy egy társadalmat vezetnek, nem pedig egy gigantikus méretű sakkjátszmát játszanak. Egyébként megvan a magam világnézete, és ez legalább annyira kötődik a baloldali eszmékhez, mint a jobboldaliakhoz. Azt gondolom, hogy mindkét oldalon vannak értékek, és nem is értem, hogy ezek egyesítésével miért nem lehet kialakítani egy olyan gondolkodást, ami közös nevezőt jelent a napjainkban végletesen megosztott politikai és kulturális társadalomban.

– Egy korábbi nyilatkozatában a művészet deheroizálásáról beszélt. Mit ért ezen?

– A politikusok pontosan tudják, hogy a kultúrához a legkönynyebb hozzányúlni, mert viszonylag kevés embert érint. Ők nyugodtan meg tudják lovagolni azt a fajta demagógiát, hogy tőlünk, művészektől el kell venni a pénzt, a támogatást, mert úgyis ingyenélő senkiháziak vagyunk. Az emberek nagy többsége tudat alatt vagy nagyon is tudatosan így gondolkodik. Azon emberek számára, akik azt hiszik, hogy csak leülök a zongorához, és dőlnek a milliók, elmondok egy történetet.

Renoirt egyszer meghívták egy nagyon gazdag francia családhoz, s az ebéd végén a családfőnek az az ötlete támadt, hogy a vendég rajzolja le a kislányukat. Renoir kért papírt és ceruzát, lerajzolta, majd bemondta, hogy 60 ezer frankba kerül. „Mester, hogy képzeli ezt, három perc alatt elkészült a rajzzal” – hangzott a családfő reakciója. Erre Renoir ennyit mondott: „Uram, három perc és ötven év”.