Az arab demokráciák távlatai

A közel-keleti térség számos országában zajló, hol mérsékeltebb, hol hevesebb forradalmak a tavaly decemberben Tunéziából elindult tüntetéshullám folyományaként a fennálló politikai rezsimek leváltását és demokratikus rendszerek kialakítását célozzák. A fejlett, nyugati demokráciák ajánlásokkal, tanácsokkal, technikai segítségnyújtással vagy katonai beavatkozással próbálják előmozdítani a demokratikus értékeknek, a polgárok véleményének érvényre jutását. Európai oldalról a posztszocialista országok rendszerváltó tapasztalatai képezik a közel-keleti folyamatokról alkotott vélemények és ajánlások bázisát, míg amerikai oldalról inkább a latin-amerikai országok átalakulásait említik. Az Európai Unió szerint az arab térségbeli országoknak saját erőből kell a változást véghezvinni egy olyan támogató tömbbel a háttérben, amely szükség esetén segítséget tud nyújtani, ugyanakkor nem határozza meg a rendszerváltás irányát.

„Európa ajánlata nem modellekből, hanem a Kelet-Európában elkövetett hibákból leszűrt tapasztalatok átadásából áll” – fogalmazta meg egy nemzetközi konferencián Carl Bildt svéd külügyminiszter. Az Európai Unió kész a rendelkezésére álló tudás átadására politikai kapcsolatainak kihasználásával, továbbá hajlandó szabadkereskedelmi megállapodások megkötésére és a vámunió kibővítésére is. Ugyan a Közel-Kelet és Észak-Afrika országai jelenleg nem elég versenyképesek az adódó lehetőségek hasznainak kiaknázására, idővel – ahogy Törökország esete is alátámasztja – a fiatal és magasan képzett munkaerő révén az arab országok relatív hátránya csökkenhet, ami egyben enyhítheti a fiatal generáció felől érkező társadalmi nyomást.

Az arab térség rendszerváltása az elkövetkező 10–15 évre következményekkel jár, az EU előtt álló átfogó stratégiai feladat pedig, Luis Amado portugál külügyminiszter szerint, a térséggel való kapcsolatok új alapjainak lefektetése, ami kétségkívül a legnagyobb európai kihívás a második világháború óta. Az 1990-es évek eleji kelet-európai rendszerváltással való párhuzam egyértelmű, ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a különbségeket a hosszú távú sikeres kapcsolatok érdekében. Kelet-Közép-Európához viszonyítva az arab térség még kevésbé képez homogén egységet, továbbá bonyolítja a helyzetet az is, hogy a kelet-európai autoriter rendszerek a külső elnyomó hatalmat testesítették meg, amely ellen összefogáson alapuló társadalmi fellépés jött létre, míg a hanyatló arab rezsimek nem rendelkeznek külső ellenségképpel, de még elérni kívánt nyugat-európai mintával sem. A bolgár külügyminiszter, Nikolai Mladenov kiemelte, hogy a történelmi és egyéb különbségek ellenére az emberi jogok univerzális értékei mindenhol védelemre szorulnak, továbbá a görögkeleti vallásnak is meg kellett küzdenie a nyugati demokratikus intézményekhez való igazodással, ahogy most az iszlám is ezzel szembesül.

Az amerikai szakértők többsége szintén hangsúlyozza a térség heterogenitását és azt, hogy az egyes országok külön-külön tanulmányozást igényelnek, éppen ezért a folyamatok végrehajtásának nincs külsőleg alkalmazható modellje, a korábbi hasonló események óvatosan kezelendők. Peter Gastrow, az International Peace Institute programigazgatója az időtényező fontosságát emeli ki. Véleménye szerint a rendszerváltásnak a társadalom bevonásával, inkább lassabb ütemben kellene végbemennie, sem mint sürgetett választásokban megnyilvánulnia, ahogy ez Egyiptomban is történik. Az erőszakot és konfliktust természetes velejárónak tekinti, továbbá hangsúlyozta, hogy a politikai reformokkal párhuzamosan gazdasági és társadalmi átalakulásnak is végbe kell mennie, mégpedig belső erők vezetésével a sikeres hosszú távú fejlődés érdekében. Michelle Dunne, a Carnegie Endowment for International Peace főmunkatársa Chile példáját említve szintén az alulról felfelé építkező reformfolyamatok hasznosságát fogalmazza meg, valamint arra hívja fel a figyelmet, hogy Tunéziában és Egyiptomban, ahol már zajlik a rendszerváltás, nem fordítanak kellő figyelmet a társadalmi és gazdasági aspektusokra, ahogy lebecsülik a vallás szerepét is az egész térségben. Max Boot, a Council on Foreign Relations elemzője a katonai beavatkozás szükségessége mellett (és az amerikai katonai költségvetés csökkentésének veszélyes következményeit kiemelve) a társadalom felkészítését és a vallás figyelembe vételét hangsúlyozza. A térség három „nehézsúlyú versenyzőjeként” Egyiptomot, Iránt és Szíriát jelöli meg, amelyek különös odafigyelést és kezelést igényelnek amerikai részről.

Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a következőképpen fogalmazta meg az arab forradalmakhoz való viszonyát: „Az üzenetünk egyszerű: ha vállalod a reformokkal járó kockázatokat, az Egyesült Államok teljes támogatását tudhatod magad mögött.” A több évtizedes arab térségbeli amerikai érdekek, mint a terrorizmus és a nukleáris fegyverek terjedésének megállítása, a szabad kereskedelem és a térség egészének biztonsága, vagy az arab–izraeli békefolyamatok előmozdítása mellé az elnök a beruházások és demokratikus értékek köré épülő konkrét, végrehajtandó feladatokat fogalmazott meg:

1. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fogalmazzon meg tervet a tunéziai és egyiptomi gazdaság stabilizálására és modernizálására a következő G8-csúcsra.

2. Amerikai részről 1 millió USD adósság elengedése, valamint ugyanakkora összegű fejlesztési támogatás odaítélése Egyiptomnak.

3. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank mintájára beruházási alapok felállítása Tunéziában és Egyiptomban.

4. Kereskedelmi és Beruházási Együttműködési Kezdeményezés elindítása a Közel-Kelet és Észak-Afrika országaival az amerikai és európai piacokba való integrálódás elősegítése céljából.

Az európai és amerikai nézőpontok, vélemények az arab térségbeli folyamatokról nagyrészt megegyeznek, a demokratikus értékek kiterjesztése és a társadalom szerepének növelése testesíti meg a legfőbb célt a fejlett országok saját gazdasági érdekeinek megőrzése, és hasznainak kiaknázása mellett.

A Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló folyamatok mikéntjét és időbeli lefolyását nem lehet előre meghatározni. Az előttünk álló történelmi példák, legyen az a kelet-európai rendszerváltás vagy a latin-amerikai katonai rezsimek bukása csupán néhány iránymutatást adhatnak az arab országoknak, amelyeknek új, demokratikus rendszerüket saját társadalmi értékeik figyelembe vételével, belső folyamatok révén kell kialakítaniuk a hosszú távú fejlődés elérése érdekében.

Kozenkow Judit

(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági tanszékének doktorandusza)