Asszonyok kertje

Minden nõ Éva? Minden álom (ama) kertben játszódik?
A kert címû, 2007-ben megjelent ausztráliai magyar regény hagyományos történetmondás és belsõ monológ váltakoztatásából épül nyugtalanító, eredeti prózává. Egy kert megtervezésére kérnek fel egy Ausztráliába szakadt erdélyi nõt. Minden eddigi munkájánál jelentõsebbnek, az egyetlen igazi kihívásnak, önkifejezési lehetõségnek érzi az elvállalt munkát. A kertépítésre való rákészülés közben lassan megérlelõdik benne a döntés, hogy haza fog térni.
Képzettsége és korábbi érdeklõdése a Nyugatról jövõ európai kultúra jegyében alakult. Felnõtt fejjel azonban egyre erõsebbek a saját létére való rácsodálkozás pillanatai. Mégis talán a keleti kultúráktól lenne inkább, amit tanulnunk: „A japánkert csak akkor jó, hogyha harmónia uralja.”
Annyit írtak kertekrõl a múlt nagy utazói! (Nõi utazókról kevesebb történet szól…) Olvasom az Ausztráliába szakadt kolozsvári írónõ könyvét, és értem a bátorságát. Formát keresett felismeréseinek, nyelvet a nyelvek sokaságában a honvágy ellensúlyozásának (vagy éppen értelmes megélésének). Nem akar a fogyasztói társadalomhoz tartozni (miért gondolja, hogy szülõvárosa, lelki otthona kivonhatta magát ez alól?). Összekeveredik minden, ma már nincsenek védelmet nyújtó határok (komolyan gondolja, hogy védelmet nyújtottak?).
Kényelmi önzésrõl beszél, és lassan épít (nemcsak szavakból, hanem ismeretbõl-önvizsgálatból is) egy regénybeli, önkifejezésre is alkalmas kertet… „Leveleik helyett kérgüket váltják az eukaliptuszok”, tanítja, ami átadható a más égöv más növényeirõl, nem fárad bele a távoli ország más szokásainak, értékvilágának bemutatásába. És megosztja az alkotás amúgy megoszthatatlan izgalmi állapotát az olvasóval: „Fel kellett készülnie az ihlet áhítatához”, ott van az új kertben a régi. „Emlék tengerének egy parányi szigete volt a kolozsvári füvészkert.”
Az átrendezésre váró kert lehet akármelyikünk újraírandó élete.
A kegyvesztett természettel való kibékülés eszerint a kertépítõ tapintattal kezdõdhetik. A terv az elhagyottat és a visszaszerzendõt akarati gesztussal ragadja meg: az egyetlen szóbeli kapocs múlt és jelen között. Miért nem hagyjuk elenyészni a múltbeli történéseket? Ferenczi Enikõ cserbenhagyott múltról beszél, de építi annak mását. (Körülötte azért a világ nem Erdély-szerû: fehér helyett fekete hattyúk, a fákon nevetõ kookaburra.)
A kitelepedõk „elõre érezték, hogy folyton visszavágynak majd, mert a helytõl, Erdélytõl képtelenek lesznek elszakadni – olvasom a regény múltbeli sejtéseit, immár beigazolódott érzelmi hullámzásai eseményszerû következményeit. – És úgy élnek majd, hogy a honvágy a szelek hol erõsödõ, hol lankadó járásán, a tengerek hol elõretörõ, hol visszahúzódó hullámain, a világot változtató földrengések és tûzhányók robaján áthatolva is megtalálja, utoléri, kínozza minden ébredésükben, minden álmukban, és halálukig fogságában tartja majd õket.” A könyv szerzõje a távolodó nyelv után rohant, önmagából bûvölte elõ a kopni kezdõ nyelvi készenlétet.
A belsõ monológ szembesíti az eszményített erdélyi világ (gyermekkor és ifjú esztendõk) képeit az ausztráliai városi élet konkrétumaival, emberi feladataival, árvaságaival.
A gondolkodás olyan szintjét keresi, amelynek a nyelv nem szab határokat: „Hogy a rendezõelvet szavak és leírások nélkül is megértse.” Önmagának ad tanácsokat, nem fél a szentenciák kimunkálásától, belsõ közlésekként valósággal araszol velük az új döntések ködös világában.
Magát kívánta meggyõzni arról, hogy a férfiakkal való ismerkedés elõl nem lenne szabad elzárkóznia, hiszen a szemükben való tükrözõdés nélkül soha nem érezheti magát egésznek.
„Intellektuális és lelki, de mégis hús-vér viszonyra” volt szüksége.
Tanul az ausztráliai viszonyokból: úgy látja, hogy az ellopott nemzedék jelensége a tulajdonképpeni intoleranciát, a posztkoloniális gondolkodást tükrözi.
Formák, szerkezet dolgában egyre maximalistább (nemcsak a regény hõsnõje, regényíró is): Az õshonos kertnek a legkötetlenebbnek kell lennie, egy rejtett rendezõelvnek kell érvényesülnie.
Bajban van a víz – mondja ki a földlakók számára még nem eléggé tudatosított veszedelmet.
Elnehezült szívvel keresett egy Erdélyben kiadott fa- és cserjeazonosítót.
„Mintha ideig-óráig családja és nemzete múltjába falazta volna magát.”
„Egyre jobban érezte, hogy ennek a japánkertnek az õ életére vonatkozóan lesz valami üzenete”… Felismerni a ránk szabott feladatot, tudni félbehagyni, újrakezdeni, nyelvet-kultúrát távolról is szemlélni?
Az én fiatalságom teljesen más idõben, más térben volt – olvasható a regénybeli vallomás. Valójában kétségbeesett kapaszkodás a gyermekkor bizakodóbb világába, reménykedés a múltban, a kudarc megsejtése, de a kísérlet végigvitele… „…Ott kellene élnünk, ahová születtünk, akár kitágulnak, akár összeszûkülnek cselekvésünk lehetõségei”. Az, amit a regény felvet, az emigráns irodalomban gyakran megjelenõ kettõsség átélése: az alkalmazkodás akarása, a vágyak ellenkezõ iránya.
A nyelvi otthonosság keresése, felépítése, a kulturális nosztalgia érzése, megvallása irodalmi és értelmiségi „trendeken” fölülemelkedik. „Az anyanyelvem a lelkem elsõdleges, s ezáltal egyetlen lényegi megnyilatkozása, a hitem vállalása és az önmagam vállalásának hite. Nem mondom, hogy ez mindenki számára az egyetlen vállalható út, de a számomra az egyetlen.”
A kert ösvényei az emberélet ösvényei Ferenczi Enikõ „világ körüli” regényében.
Melyik az õ ösvénye?
A kötet elsõ szava: amikor. Az utolsó: minden.
Végsõ soron kevéssé kell elmozdítani a saját világunk leírását, hogy elmosódjék a határ a  polgári személyként ismert vagy azonosítható ember és regényfigura között. Az alig észrevehetõ különbség téveszthet meg leginkább (vagy segít leginkább gondolatutakra lelni) „A kert megtervezése az a pillanat, amikor a rendelkezésére álló eszköztárból kiválogathatja és összeillesztheti a részeket, és ezzel párhuzamosan egész addigi életét is újra átgondolhatja – még egyszer, talán utoljára –, és dönthet…”

Egyed emese

Ferenczi Enikõ: A kert. Erdélyi Mûhely Könyvek, Budapest, 2007.