Árulás lenne lemondani az értékteremtésről -beszélgetés Keresztes Attila rendezővel

– Mikor találkozott először a színházi élménnyel?
– Sepsiszentgyörgyi születésű vagyok, az ottani teátrum már gyermekkoromban is aktív volt, ott találkoztam először a színházzal. Később a Kolozsvári Református Kollégiumban tanultam, és mindvégig teológiára, lelkésznek készültem. Kollégista koromban – 1992-ben érettségiztem – már működött a kincses városban Tompa Gábor színházi műhelye. Látva ezt a hihetetlenül elszánt és izgalmas törekvést, úgy döntöttem, ebben én is részt kívánok venni.

Szerencsém is volt, hiszen hosszas szünet után épp ekkor indult újra Kolozsváron az 50-es évek közepén Marosvásárhelyre áthelyezett színművészeti főiskola. Ennek az „újkori” főiskolának a legelső évfolyamán végeztem színészként Csíky András és Spolarics Andrea osztályában. Mind kollégistaként, mind színművészetis hallgatóként varázslatos élményként éltem meg a kolozsvári, pezsgő kulturális életet, gondolok itt a színházra, a filharmóniára és az egyéb programokra. Már főiskolás koromban játszottam szinte valamennyi nagyszínpadi produkcióban, nagyon hasznos tapasztalat volt, hogy már a tanulóévek alatt gyakorlatba tudtuk ültetni mindazt, amit elméletben elsajátítottunk. Végül úgy alakult, hogy nem lettem színész, csupán három évig dolgoztam ebben a munkakörben, de főiskolás koromban többet játszottam színpadon, mint az azt követő években összesen.

– Ön tanít is a kolozsvári főiskolán. Hogyan látja, változott valamit a színház az utóbbi időszakban?
– Csíky András volt az osztályvezető tanárom, és rögtön a diplomaosztás után felkért, legyek tanársegéd az újonnan induló évfolyamán, így már kezdő színészként dolgoztam az első évfolyammal. A színház mindig a jelen művészete. A főiskola alatt, majd az azt követő években még nagyon közel volt az a történelmi és társadalmi konjunktúra, amelyben más feladat jutott a színháznak. Még élő valóságként volt jelen a nyolcvanas évek emléke, amikor két olyan hely volt csupán, ahol az ember kapcsolatba kerülhetett a magyar kultúrával, vagy egyáltalán nyílt fórumon magyar szót hallhatott: a templom és a színház. Azóta a világ hatalmasat változott, ma már szerencsére emellett a két közösségi fórum mellett számtalan más lehetőség adott. Manapság a számos kereskedelmi tévécsatorna, rádióadó, illetve egyéb médium közvetít információt. Amelyben most élünk, nyitottabb, gazdagabb közeg, szemben az előző rendszerrel, ahol nem voltak igazi alternatíváink.

Ez a mai – jó értelemben vett – tobzódás egy sajátos kihívást jelent, hiszen a színháznak konkurálni kell a többi, alapvetően más körülmények közt, és más céllal működő versenytárssal. Nehéz helyzet ez, mivel a színháznak szüksége van a nézőre, nélküle nem létezhet. Ugyanakkor olyan versenyhelyzetbe kényszerül, amelyben a minőséget kell szem előtt tartania, hiszen már önmagában hígulásnak tekinthető az, hogy az előadásoknak a kereskedelmi csatornák sokszor morálisan, és egyéb tekintetben is megkérdőjelezhető műsorkínálatával kell felvenniük a versenyt. A könnyen emészthető, az otthoni fotelből kényelmesen fogyasztható szubkultúrát nem könynyű lekörözni. Ilyen szempontból komoly ellenfélnek bizonyulnak a mindennapi emberek alapvető problémáival foglalkozó, illetve annak látszatát keltő szappanoperák, nem beszélve a délutáni híradóról, amely lassacskán már a horror műfajába csap át.

Ehhez képest a szellemi jelenlétet is igénylő művészet, a nehezebben emészthető irodalom, és az azt színre vivő teátrum komoly kihívások előtt áll. Azt hiszem, előbb-utóbb ráébred a közvélemény a változás szükségességére, hiszen ez a fajta jólét, amely a sokszínű kulturális kínálatot jellemzi, nem jelentheti az értékek teljes devalválódását, önnön kultúránk elsatnyulását, hanem azt kell implikálnia, hogy lássuk és megtaláljuk a magyar kultúra összeurópai kulturális közegen belüli helyét és értékeit. Rá kell jönnünk ennek a szükségességére, mert ha nem ismerjük fel a magyar kultúra sajátosságait, elsorvasztjuk, beolvadunk a masszába, és észrevétlenül veszítjük el identitásunkat ebben a nagy kavalkádban.

– Mit gondol, működik még a színház népnevelő funkciója?
– A történelem folyamán mindig minden művészet rendelkezett nevelő funkcióval is, amely az evolúció folyamán a világ változásával együtt módosult. Ma sincs ez másként, de a színháznak nem csupán műveltséget kell adnia, hanem szépérzéket, morális tartást, minden eszközével a nézők esztétikai érzékenységére kell hatnia. A lélek, a gondolkodás, az esztétikai érzék fejlesztése, az ember, a világ megértésének segítése ma egészen más típusú nevelést követel. Napjainkban az információ nagyon sok csatornán eljut a befogadóhoz, a nevelő szerepek megoszlottak, átalakultak.

A színház megfogalmazza a világnézetünket, a helyünket a nagy egészben, a szépérzékünkkel játszik, egyszerre kezel egyénekként és közösségként – rendkívül összetett folyamat, amely megpróbál eljutni minden igényhez és elváráshoz. A globalizáció, a szabad mozgás és a folyamatosan gyorsuló információáramlás következtében egyre fontosabbá válik, hogy európai minőségű színházat mutassunk a közönségünknek, ám ezt úgy tegyük, hogy közben önmagunkat is megőrizzük, az összes többi elengedhetetlen funkció mellett a magyar nyelv és kultúra szolgálatában maradjunk. Saját kultúránknak kell találkozni az egyetemes értékkel – csak ebben az esetben beszélhetünk színházról.

A közönség nevelése szempontjából (és nem csak) az értékteremtésről való lemondás ugyanúgy árulás, mint a saját kultúránkról való lemondás, a divat üres majmolása. Bármivel is próbálkozunk, nem tudunk kibújni a bőrünkből – és nem is kell. Úgy látom, a világ egyre befogadóbbá válik. A földgolyón számtalan etnikum él, sokféle kulturális nyelvet beszélünk, és hihetetlenül kíváncsiak vagyunk egymásra, arra, hogy a másik mit érez, hogyan gondolkodik a világról. Épp ezért fontos a színház, vagy egyéb művészet, mert feladata, hogy az adott kultúrából, nyelvből kiszakítsa azt a nagyon fontos darabot, amely egyetemesen érvényes, és amelyet mindenképpen érdemes megmutatni másoknak is.

– Van különbség a határ menti, illetve a belső-erdélyi színházak között?
– Egyéves szatmári tapasztalataim fényében elmondhatom, hogy ameddig a kolozsvári színház tagja voltam, azt inkább éreztem határ mentinek, mint az ittenit. Itt persze elsősorban nem a földrajzi, hanem kulturális határokról beszélek, hiszen a két város teljesen más szerkezetű, mindkét helyen eltérő a nézői attitűd. Azt gondolom, a kolozsvári helyzet közelebb áll ahhoz, amelyet úgy neveznek manapság, hogy európaiság, világpolgárság, azzal együtt, hogy ott is magyar nyelven, magyar gyökerekből és kulturális örökségből táplálkozó előadások kerülnek színpadra. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a lehetőség mindenki számára adott, az ajtók nyitva állnak, bármelyik színház fejlődhet bármilyen irányba, hiszen épp az említett gyors információáradat miatt ma már az Északi-sarkon is lehet olyan fontos dolgot mutatni, amely azonnal, vagy órák alatt körbefutja a világot.

– Mivel Magyarországon is rendezett az utóbbi időben, mit tapasztalt, mennyire más az ottani magyar színház az erdélyihez képest?
– Egészen más közeg az ottani, mások a feladataik, mások a társadalmi problémáik, ezért teljesen másképp szemlélik a világot, más dolgokra fogékonyak, eltérő a társadalmi érzékenységük. Ezek a szempontok ma már nem zárhatóak ki a színházból, hiszen ez az a közös nevező, amelynek alapján a darab és a benne szereplők megszólíthatják a nézőt. A szatmárnémeti színháznak egy évadban 37 ezer nézője van, és kifejezetten fontos, hogy milyen közegben él ez a közösség, mert ez határozza meg az igényeit, az érdeklődését, az érzékenységét.

Magyarországon teljesen más közegről beszélhetünk, amelyet az ottani színháznak le kell képeznie. Lengyelországban – ahol az elmúlt évadban szintén rendeztem – pedig ettől sokkal eltérőbb a helyzet. Náluk már régóta a nagy lengyel színházi iskoláról beszélnek, legalább hatvan éve próbálgatják a színházművészet különböző alternatíváit, és feszegetik a színjátszás azon határait, amelyektől mi még meglehetősen messze járunk. Más világ, ám kimondottan fogékonyak voltak az általam rendezett darabra. Hogy hol tartanak, nem lehet pontosan megmondani, mivel nincsenek irányzatok, felrobbantak a régi, zárt közösségek, számtalan hatás ér mindenkit, átjárások vannak a különböző színházi kultúrák között. És ez igaz bármelyik kultúra színjátszására.

– Mennyire van igény ma a klasszikus népszínházra, illetve mennyivel haladtuk meg azt?
– A színház a mindenkori világ tükrében, azzal együtt fejlődik, így a romantika korabeli népszínház ma már nem csupán érvénytelen, hanem egyenesen érdektelen lenne. Ez nem azt jelenti, hogy maga a népszínházi eszme eltűnt volna – a világgal együtt az is átalakult, új formát öltött. Erdélyben a legnagyobb közönség vidéken él, kisebb vagy közepes városokban, ahol egészen más játszani, mint a több tíz társulattal rendelkező metropolisokban, ahol egy teátrum megengedheti magának, hogy egy bizonyos, sajátos igényű réteget célozzon meg – és ebből meg is tud élni. Nálunk egyelőre azt látom, a gazdaságosság kritériuma egyre erősebb, és az a félelem kísért, hogy eljutunk arra a pontra, amikor maga az alkotás mint művészi érték egyszer csak már nem lesz szempont. Egyetlen kritérium lesz az eladhatóság, a nézőszám mutatói, és föladjuk a színház legfontosabb tulajdonságát, az előadó-művészeti jellegét.

A színház tud és akar is szórakoztatni, hiszen erre vannak a zenés, könnyed darabok, de közben nem szabad elfeledni, hogy feladata értéket létrehozni. Akkor lesz baj, ha már nem lesz fontos, hogy a színház a megújulás szellemében kulturális értéket teremtsen. Valamilyen módon ki lehet békíteni az újabb színházi kísérletekkel a régi formákat, és talán párhuzamosan élhet mindkettő. Remélhetőleg egyszer majd a kisvárosokban is lesznek alternatív színházi megmozdulások, mint ahogyan ez Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön már létezik, ám addig a művészeti vezető feladata a legszélesebb repertoár összeállítása. Ez nem könnyű, minden igényre oda kell figyelni, továbbá tudomásul kell azt is venni, hogy nálunk egyelőre a színház képtelen kitermelni a létrehozásába fektetett összeget, amely a jelenlegi gazdasági és társadalmi körülmények, illetve a mai jegyárak mellett anyagilag soha nem térül meg.