„Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz”

 Csak a kor volt más, a vérmérséklet, s a kedvenc műfaji megszólalás. Alkalmi versnek íródott a Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, egy Móricznak szentelt Nyugat-est hirtelen rosszullét miatt elmaradt felvezető szövege helyett, de referenciaköltemény lett belőle: nemcsak az alig három éve felfedezett prózaíró helyének kijelöléséről, de kettejük egymást kiegészítő hasonlóságáról, illetve nemzedékük közös emberi-írói hitvallásának egyértelmű kimondásáról is szól. Vagyis ismételten ugyanúgy, mint Petőfinek az Aranyhoz címzett versében.

Mondhatnám, a két nagy elődnek könnyű dolga volt, hisz mindkettő poéta lévén, versben üdvözölhette egymást. Adynak két vaskos novelláskötete bizonyítja, nem is szólva a haláláig büszkén vállalt újságírói tevékenység nagy mennyiségű tényanyagáról, hogy a szövegek lírai alaphangjától eltekintve nagyon otthonosan mozgott a próza területén, de valószínűleg ilyen mértékű vallomáshoz mégiscsak „idegennek” érezhette ezt a terepet.

És kitalálta a legmegfelelőbb ajándékot: olyan „viseletbe” öltöztette mondandóját, amit erre az egyetlen alkalomra öltött fel – magyaros tizenkettesben írja meg episztoláját:  „Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz / Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz. / Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte, / De sok Élet-lázban magát tönkre-hűlte. /(...) Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond, / Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond. / Ezért is jövök most hozzád kényes verssel: / Én-fajta versekben az ember nem kertel.”

Veretes, torokszorító vallomás

A cím is, a leütés is egyértelműen jelzi a vers tárgyát, a kezdő sor viszont jelképesen magában hordozza a fő témát, mindkettejük alkotói attitűdjének meghatározóját, a korabeli magyar viszonyok feltárását is, mivel a vonó és a hegedű csak együtt „érvényes”, de  megszólaltató nélkül néma marad. A kor magyar társadalma lesz a mesterprímás: „Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, / Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. / Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat, / De mesekirályfik táltosai fújnak, / Ördög hordjon el már minden bolond verset: / Életet kívánunk, valószínűt, nyerset / S amit meg nem adhat rímek ezer hadja, / Mi új Ludas Matyink többször visszaadja. // Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, / Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál. / De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik: / Mégis csak a legszebb, a legjobb: a másik. / Gondolom, te voltál ez a »másik« nálunk, / Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk, / Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk, / Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tűnt, / Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, / Kedves magyar részeg, kedves bornemissza. // (...) Téli Budapestnek kevés, vidám fája / Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja / S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja: / Móricz a váratlan Tavaszoknak apja. / De engem szeressen: így üzenek neki / S jó, hogyha az embert ilyen is szereti, / Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál / S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.”
A köteteit mindig maga szerkesztő Ady nem véletlenül helyezte a Móricznak írott költeményt az 1912-es kötet Szép magyar sors című, magyarságverseket tartalmazó ciklusába, hiszen a barátot és alkotótársat köszöntő, veretes, torokszorító vallomás szövegtestéből fel-felbukkanó optimizmusa ellenére a verszárlat Adynak majd minden hasonló témakörű alkotásához hasonlóan tragikus felhangú: „Készül, mert készítik az én szemfedelem, / De Móricz Zsigmond is megmarad én velem. / Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, / Mind összekerülünk közös mártír-hősök / S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”

A rózsafa-vonó és a nagy zöngésű húr közös hangja az 1914-es, Ki látott engem? kötetnek Az elveszett családok ciklusában helyet kapó A cigány vonójával című vers ajánlásában jelenik meg újra: egy meg nem nevezett új szerelméhez írja ugyan, de a már említett cím alatt a következő ajánlással: „Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni”. Ezt az ajánlást megelőzően viszont az 1913-as A magunk szerelme kötet egészét Móricznak ajánlja Ady a következő szavakkal: „Móricz Zsigmondnak, a rímtelen versek nagy magyar poétájának s a gyönyörű bőségek hősének ne legyen kellemetlen ez a könyv. Buda, 1913. Ady Endre.”

Mintha csak ennek az ajánlásnak akarna némiképpen ellentmondani vagy inkább megfelelni: az egyébként minden porcikájában prózaíró Móricz Ady halála után verseket is ír. Nem sokat és nem igazán jókat, de mindenikből kiérződik, hogy nem is poétai babérokra akar törni most, költőbarátjának halála után, hanem sokkal inkább imigyen szeretne tisztelegni az emléke előtt. 1920 januárjában például, Ady halálának első évfordulóján Mors című versében egyebek mellett a következőket írja: „Apám halott, öcsém halott, két kisfiam halott, Bátyám halott, napam, / ipam, süvem, sok, sok, sok rokonom, barátom, ellenem...Ady halott! / óh jaj, meghalt Ady... Boldog élő kezem, ha még szorításra kitárom holt / ujjak fonódnak rám... // Az ember annyiszor hal meg, ahányszor társa kihal mellőle. Ahányszor / átlépi a percet: önmagát. Ahányszor rákiált a Csönd...” De az igazi mementót, a nagy siratóéneket csak a  következő hónapban, 1920 februárjában írja meg, a lehető legegyszerűbb címen: Ady. „Tág tüdővel hadd messzi kiáltom, / zengjen a hangom, dördüljön a szóm / a magyar pusztákon, a magyar sziveken, / hogy visszazengje a Kárpát / és tovazúgja Ádria / és minden élet itt: // hogy mi vagy, nékem: / magyarnak: embernek: sejtnek / ó, fölszabadító! / Fölszabadító!”

Felszabadítás mint megváltás

Nem szeretnék patetikussá válni, azért nem mélyítem el azt a gondolatot, hogy az episztolában kimondott Ady-szavakra – „Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani: / Sári bíró vallja és bősz Túri Dani / (...) Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás, / Szentírásos ember, kinek szent az írás.” – A fent idézett verszárlattal válaszol Móricz, szó szerint ugyan ki nem mondva, de a sorok közé csempészve, hogy esetükben a felszabadítás megváltást is jelenthet a vállára rakott újabb tragédiát hordozó magyar társadalomnak. Végső soron akár a „Lehetetlen lebírását” is.

Nem, nem beszél ilyesmiről nyíltan Móricz, sőt, a versírással is lassan felhagy: az 1920-as évek a legnagyobbak közé tartozó Móricz-művek évtizede. Kezdődik 1921-ben a Légy jó mindhaláliggal, és zárul tíz év múlva a Rokonokkal, a két regény közt olyan művekkel, mint az Úri muri vagy az Erdély aranykorát, Bethlen Gábor fejedelemségét  megörökítő trilógia első két kötete, a Tündérkert és A nagy fejedelem. Ha nem tévedek, talán Ignotus von párhuzamot először a Báthory Gábor–Bethlen Gábor „páros” és Ady–Móricz baráti-alkotói kettőse között. Móricz nem tiltakozott ez ellen, sőt azonnal fel is vállalja, hozzátéve, hogy tudatosan nem gondolt a hasonlóságra, de a tudatalatti kétségtelen közrejátszása révén igaz lehet, hogy Ady képére  formálta az egyébként országvesztő Báthory Gábort, szertelen géniusszá, aki először álmodta tündérkertnek Erdélyt.

Az egyre nehezedő 30-as évekbeli külső-belső világ, a magánéleti gondok és az egyre érlelődő második világégés megviseli Móricz egészségét, s 1942. szeptember 4-én utolszor „kiált rá a Csönd”. Jelképesnek is mondható, hogy amikor először bombázzák Budapestet, akkor – hetven esztendővel ezelőtt – viszi sírba az agyvérzés. A későbbiekben pedig, máig hatóan valósággá válik a halála előtt több mint húsz évvel, 1921. február 1-jén írott versének zárlata: „A koporsóm már bölcsőm lett, / áldást suhognak az átokszelek, / reménységgel vetnek a tegnapi kaszások, / s duzzad, duzzad a magyar puszták zordon igaza. // Ragyogó, ragyogó, ragyogó Holnap elébe.” A vers címe: A magyar ugar újra énekel, alcíme pedig: Ady Endrének a sírban.