Apró dolgok háza

Bizony ám, akad. Manapság újra divat lett, de nem zavar senkit különösképpen, mindenki úgy vadul be a lírai síkon, ahogy tud, amennyire bír. Weiner Sennyey Tibor halkszavúsága a mostani lírai beszédmódok között a legvadabb, legextrémebb beszédmódok közül való, nagy súlyokkal játszik. Így néha roskadozik az épület, pattogzik a homlokzat, ám a kert megmarad, s ez gyakran elég ahhoz, hogy a kisházból palota legyen, az egyszerű, de jól megírt helyzetek pediglen megtalálják az utat az alaptörténet felé – Hamvas Béla után szabadon.

Mert kétségtelen, hogy Hamvas Béla tekinthető Weiner Sennyey legfőbb szellemi mesterének, hiszen Hamvas világképe, gondolatai, elméletei minduntalan visszaköszönnek, ha a költő második kötetét olvassuk. Nem véletlen ez, hiszen Hamvas tollhegyei is WST „birtokában” vannak (lásd: Párhuzamos ébredésemmel). Szerzőnk Hamvas Béla-i szellemben igyekszik az alapokhoz/kezdetekhez/gyökerekhez visszatérni úgy, hogy ehhez (a költészet bizonyos mélyebb/korábbi rétegeiben tett látogatásainak eredményeként) bizonyos klasszikus lírai formákat, megszólalási módokat és szerepeket/szereplőket is magára vállal.

Megjelennek a klasszikus irodalom alakjai, Horatius és kedvese, Lydia, a télbe érkező Herceg, akiről azonban nehéz eldönteni, hogy önálló entitás vagy a szerző egyik alakmása csupán. Egyes versei Janus Pannonius és Babits béke utáni fohászkodásait idézik, az apró dolgokra való odafigyelés enyhén rokokóssá teszi a szövegeket, miközben az a mód, ahogy a különböző színeket használja, Kosztolányira emlékeztet. Ennek alapján azt hihetnénk, hogy Weiner Sennyey Tibor költészete és költeményei mögött egy olyan úriember áll, akit általában poeta doctusnak szoktak nevezni. E megállapítás igaz ugyan, de nem jellemzi kellőképpen a szerzőt. Weiner Sennyey ugyanis költeményeket ír, filozofikus költeményeket, melyek körül egyfajta panteisztikus légkör érezhető. Hiszen a szerző úgy tud rácsodálkozni egy virágra, mintha azt Albertus Magnus szemével látná, vagy amúgy távolságtartón, védikusan, attól függően, hogy éppen milyen stádiumban, mi több: milyen (ex)stasisban van. Ám ez az állapot nem a bacchusi őrjöngéshez hasonló, még csak nem is orfikusan misztikus, inkább Hermész pajkos mosolya az, ami elővillan a sorok mögül. S ha már Hermésznél tartunk, természetes, hogy szerzőnknek is az éjszaka a legkedvesebb lételeme: „...inkább vagyok éjszakák bolondja / Mint ti milliárdan vetített nappaloké” (A felolvasásról).

S miközben egyre-másra „hallunk át” klasszikus mondatokat, érzékeljük a régi szerzők szövegeinek parafrázisait, és sorra vonulnak el előttünk a görög–római mitológia alakjai, e kötet elsősorban mégis a(z árkádiai) derű és a hétköznapi dolgok fölé emelkedés, a meditáció könyve. Csakhogy: miközben a mágia és a derű árkádiai kettősének újszerű ötvözetét adja költeményeiben a szerző, arra is vigyáz, hogy ne szakadjon el a mai valóságtól. Ehhez pedig a legjobb út az apró dolgok, a kis, személyes történetek felmutatása. Ilyen a kerékpár, a mocskos aszfalt, a hazug beton, a telefonfülke, hogy csak egyetlen szövegből, A minap álmodtam című versből emeljek ki néhány szót, a hétköznapi élet megszokott elemeit, melyek mégis líraivá válnak, mint a „hazug beton” jelzős szerkezet esetében. Történik mindez egy olyan versben, amely végig az elmúlásról szól, de a téma csupán egyetlen mondat erejéig villan fel teljes tragikumában. Ám épp ez az egy mondat az („nagyapád rákos, mondja nagyanyám”), ami a könnyed lírai kerékpározást egy sokkal komorabb regiszterbe helyezi át.

Amíg verses leveleiben Horatiust idézi, másutt már catullusian pajzán és szókimondó: „inkább Lydiámba,/ mint polgárok sáros seggibe mártom a pennám” (A felolvasásról), de úgy cselekszi mindezt a kisház lakója, hogy a szövegekben végig ott lapul valamiféle, olykor fel-felvillanó, garabonciásmód kaján humor.

A kisház fogalma szokatlanul erős kötetszervező elemként, nem csupán azért, mert feltűnik a kötet verseinek többségében. A kisház a költővé és férfivá válás helye, az a pont, ahol a hamvasi értelemben vett tudás megszerezhető, szellemi hely tehát, ami mégis egy adott, nagyon is konkrét tájba ágyazódik. Innen nézve az idő is olyan tágas, hogy a szerző bármilyen irányba utazhat benne, minden létezik, de csak akkor, ha a költő is úgy kívánja (lásd: A Tisza nincs című szöveget). Innen és csakis innen tekintve a szerző hatalma korlátlan térben és időben, itt még az se meglepő, ha szárnya nő, igaz csak egy: „»Ki az a fiú, ott a kisház teraszán?«/»Költő állítólag. Azt mondják, átlát/A falakon és néha elrepül az Északi-sarkra,/Ruhája alatt pedig egyetlen szárnyat hord«” (Bérkocsin érkezik).

E garabonciást idéző önjellemzés érvényes és elfogadható, akár bátor tettnek is tekinthetjük a felvállalását – azt már kevésbé, hogy akadnak helyek, ahol a szerző átesik a ló túlsó oldalára, amikor életét úgymond „versbe csavart felsebzett dallal” próbálja menteni (Mit gondoltok). Pedig Weiner Sennyey Tibornak nincs szüksége életmentő akciókra. Kertjének gyümölcsei a legtöbb esetben egészségesek, könyve átlátható, pontos, zárt egész.

Weiner Sennyey Tibor: Versek a kisházból. Tisza Press – Irodalmi Jelen Könyvek, Szeged, 2007