Anyanyelvünk nyilvános használatának kérdéséhez

Nem csupán a közintézmények jó része mellőzi – köztudottan – a törvényesen megadott lehetőségeket, hanem nagyon gyakran és sajnálatos módon a magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű magánvállalkozók sem élnek törvény adta jogaikkal a munkahelyük jól látható felületén olvasható feliratokon, hirdetésekben, eligazításokban.

Városunkban van magyar szabó, vízszerelő, fényképész, nyomdatulajdonos, lepényárusító, hentes, vendéglős, kereskedő, közjegyző, elmeorvos, fogorvos, gyógyszerész, de cégtábláikon, ajtóik fölött, vitrinjeikben – néhány tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve – csak román szövegek tájékoztatnak. Miért? Néhány megkérdezett válaszából az derül ki, hogy egyszerűen eszükbe sem ötlött, vagy a magyar szövegre már nem jutott hely, vagy pedig sokba került volna. Nem mondták, de nem lehetetlen, hogy esetleg nem mertek magyar szöveget felíratni. Bármi legyen is az ok, nem tudom elfogadni. (Akkor sem, ha feltételezem, hogy a romániai magyarok mindannyian tökéletesen, teljes egészében megértik a román szöveget.) Mert nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy az érintettek magyar identitástudata annyira megapadt, hogy teljesen közömbös számukra az anyanyelvükhöz való kötödésük. S különösen felháborító akkor, ha egyikük az RMDSZ városi tanácsosa; ha az RMDSZ városi székháza és szenátori irodája előtt, az utcai kerítésen a szenátor és a városi tanácsosok fogadási időpontjai kizárólag románul van kifüggesztve.

Gondolja meg mindenki, aki meg akarja őrizni nemzeti identitását, s akinek nem közömbös dolog közösségünk megmaradása, hogy jelentős mértékben gyöngíti erkölcsi-politikai alapunkat a magyar nyelvhasználat ügyében az eddigieknél többet kívánni attól az államhatalomtól, amelyik közel egy évszázada elrománosításunkra törekszik, ha mi magunk önként lemondunk törvénybe iktatott – korántsem kielégítő – jogainkról. S ekképpen meggondolatlanul magunk alatt vágjuk a fát, mi magunk szolgáltatunk ellenérvet a magunk kívánalmai ellenében. Szívleljünk meg egy bölcs magyar közmondást: „Ki a kevést nem becsüli, az a sokat nem érdemli”. Ne feledjük: kisebbségi sorsban, tömbben vagy szórványban egyaránt, de talán a túlzó globalizáció közepette az anyaországban is: a nemzeti megmaradás legfontosabb biztosítéka az anyanyelv megőrzése, a hozzá való szívós és tudatos ragaszkodás. Véssük jól eszünkbe Reményik Sándor figyelmeztetését: „A nyelv ma néktek végső menedéktek.”

Mitruly Miklós

(A szerző szilágysomlyói néprajzkutató, nyugalmazott egyetemi tanár)