„Nem vagyok telhetetlen, le tudok mondani dolgokról”

– Nemrég Nagyváradon tartott előadása alkalmával említette, hogy kutatással szeretett volna foglalkozni, de végül mégis a családi vállalkozást választotta. Mi vezette végül erre a döntésre?

– Egyrészt ifjúkoromban, főleg a hetvenes években végignéztem atyám küzdelmeit. Amikor 1977-ben végeztem az egyetemen, elkezdhettem volna vele dolgozni, de ő azt mondta: fiam, nem akarok neked olyan sorsot, mint amilyen nekem jutott, menjél a világba, és próbáld ki magad. A rendszerváltás viszont már egy olyan új helyzetet teremtett Magyarországon, hogy létrejöhettek részvénytársaságok. Atyám viszszavette találmányát, a Béres-cseppet a Herbáriától, elkezdte irányítani a sorsát, és megalapította a Béres-céget. Megmondom őszintén, ekkor elsősorban erkölcsi késztetésnek és kötelességnek éreztem csatlakozni, úgy gondoltam, nincs pardon, segíteni kell az ügyet. 1989 végén még dolgoztam a régi munkahelyemen, egy kutatóintézetben, 1990-től váltottam. Akkor jött el az idő számomra, akkor éreztem, hogy szakmai végzettségem is feljogosít arra, hogy ezzel az üggyel valamilyen szinten foglalkozzak, tehát késztetés alatt döntöttem kutatói pályafutásom feladása mellett, és álltam át a Béres-ügy támogatásához.

– Az erkölcsi késztetés időközben hivatássá vált?

– A múlttal rövid idő alatt le kellett számolni. El kellett múlniuk azoknak a görcsöknek, hogy az ember sajnálja, amit csinált és amit csinálhatott volna, egy új életbe kellett belerázódni. Az kárpótolt igazán, hogy saját, családi üggyel, atyám küzdelmeinek folytatásával, illetve annak kiterebélyesítésével tudtam foglalkozni. Nem érzem magam vállalkozónak, de át kellett állnom arra, hogy nem kutatói munkával, hanem menedzseléssel foglalkozom.

– A név kötelez, szokták mondani, ön pedig ragaszkodik is ahhoz, hogy a vállalkozás, a brand a családban maradjon. A Béres-csepp olyan termékké nőtte ki magát, ami megkövetel bizonyos kötelezettséget. Mindez mennyiben jelenthet terhet a családjának, mennyire kellett továbbvinniük azt, amit ön felvállalt?

– Apám engem se kényszerített ebbe bele, és azt kell mondanom, nem is nagyon hívott, hanem önként jelentkeztem, ami ellen nem tiltakozott. Mi is így vagyunk a gyerekeinkkel, nem kényszerítjük őket bele a pályaválasztásba. Nyilván van az egész életünknek egy sugárzása, ami hatással van rájuk, de nem mondtuk nekik, hogy márpedig belőled ez és ez lesz, te a cégben fogsz dolgozni. Gyengébb eszközökkel operál az ember, inkább a miliőnek kell olyannak lennie, hogy kedvet kapjon a folytatáshoz. Egyrészt alkalmasnak kell lennie rá, másrészt látnia kell benne folytatandó értéket. Nekem úgy tűnik, hogy gyermekeink esetében ez nem teher, hanem fel tudtuk kelteni az érdeklődésüket a cég iránt, jónak tartják, hogy ebben részt tudnak venni, és tovább tudják vinni.

Ifj. Béres József vegyész, a kémiai tudomány kandidátusa. 1952-ben született Anarcson. Vitéz dr. Béres József Széchenyi-díjas kutató, a Béres-csepp megalkotójának fia 1977-ben végzett vegyészként az ELTE-n, 13 évig az MTA Központi Kémiai Kutatóintézetének munkatársaként dolgozott. 1982–84 között az Egyesült Államokban ösztöndíjas kutató. 2000 óta tölti be a családi tulajdonban lévő magyar vállalkozás, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnöki tisztségét. Tavaly az egészségvédelem, a betegségmegelőzés, a gyógyítás érdekében végzett sokoldalú vezetői, irányítói, kutatói és gyógyszerfejlesztői munkássága, valamint közéleti, karitatív, kulturális célokat támogató tevékenysége elismeréseként megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat), nemrég pedig feleségével, Béres Klárával a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét vehette át.

– A megalapítás óta eltelt majd negyed század során milyen séma alapján fejlődött a vállalat?

– Vannak különböző szakaszok, csomópontok. Egy termékkel jött létre a cég, és nem is akart nagyon mást csinálni, mint azt gyógyszerként elismertetni és globálisan kereskedni vele. 1993-ban viszont már megjelent egy-két új termék. Ekkor még a tulajdonosok között vita volt arról, hogy kell-e új terméket fejleszteni, vagy csak a cseppel kellene foglalkozni. Ennek ellenére a pezsgőtablettáink megjelentek, és azóta is a piacon vannak. 1996 a következő fontos momentum, akkor a bérgyártásról áttértünk a saját termelésre. 1995-ben indult be Szolnokon a gyógyszergyárunk, kezdetben csak a cseppet, majd a tablettákat készítettük ott. 2000 egy újabb fordulópont, akkor alapítjuk meg hivatalosan és név szerint a Béres-gyógyszergyárat, és akkor vált a Béres-csepp gyógyszerré. Ezután bővülés, termékeink számának növekedése volt jellemző, majd 2004-ben első saját ingatlanunkban megalapítottuk a fejlesztési bázisunkat.

– Mennyire volt kockázatos, hogy ilyen korán kezdték, ugyanakkor mekkora előnyt jelent, hogy megvetették a lábukat a piacon?

– A korai indulás mindenképp előnyt jelent. Valószínűleg ugyanezt ma megismételni, egy termékből, egy Béres-cseppből nem is lehetne. Akkor kedvező pillanat volt. Csodálatos, hogy ez az ügy negyed évszázadot kibírt és nem süllyedt el. Lehet boncolgatni a titkát, nyilván több kedvező momentum együttállása vezetett ide.

– Nemzetközi szinten mennyire népszerűek a termékeik?

– Igazság szerint a termékek alapvetően nem népszerűek, azokat be kell vezetni a piacra. Ennek komoly tőkeigénye van, mi pedig csak annyi piaccal tudunk foglalkozni, amennyit saját tőkeerővel bírunk, vagy ha partnert találunk, aki segít ezeken a piacokon. Románia, ezen belül Erdély, valamint Ukrajna azok a piacok, amelyeket saját csapattal, tőkével próbálunk meghódítani, de a távolabbiaknál partnerekre is támaszkodunk. Ez alapvetően nem népszerűség, hanem tudás kérdése. Főleg Magyarország környezetében, Kelet-Európában, tehát Szlovákia, Szerbia, Románia, Fehéroroszország és Oroszország piacán vagyunk jelen, de partner segítségével elég sikeresek voltunk Vietnamban vagy Mongóliában is.

– A válság mennyire viselte meg a céget?

– Minket is érintett, de a gyógyszerpiacra jellemzően később hatott, mivel kisebb portékákról van szó. Egy év után jelent meg, főleg a fizetőképes kereslet csökkenésével. Úgy érezzük, hogy mostanra nagyjából stagnáló környezettel állunk szemben Magyarországon.

– Gyógyszerre nyilván az embernek válság idején is szüksége van, étrend-kiegészítőkön viszont olyankor spórolhat...

– Igaz, vannak életmentő gyógyszerek, amelyeket muszáj bevenni, a mi termékeinkre meg ugye inkább azt lehet mondani, hogy életminőség-javítóak, de valójában minden piacot érintett a válság, mert ha kevesebb a pénz, akkor minden kevesebb. Jentősen csökkent a gyógyszerkészítmények állami támogatása is.

– Az alapítványi tevékenység, a társadalomépítés mennyire őszinte és mennyire PR-tevékenység?

– Mindenképp őszinte. Az üzleti életben az ember bármit megenged magának, aztán hogy a lelkiismerete jobb legyen, kitalál valamilyem karitatív tevékenységet. Nálunk ez másképp van, nyilván ehhez kellett egy olyan személyiség, mint mi, és amilyen atyánk volt. Nem hiszem, hogy ezt tanulni lehet, így kell szocializálódni. Édesanyja intelme hatott rá, jó talajra hullott, és mi ezt láttuk apánknál. Nem vagyok telhetetlen ember, le tudok mondani dolgokról. Nem vagyok kapzsi, nem akarok minden földi jót. Úgy gondolom, ha van lehetőség rá, akkor fel kell karolni másokat is.

– Hogyan képzeljük el a Béres család hétköznapjait?

– Mi négyen élünk együtt, a két kisebb gyerekkel. Nálunk nagyon fontos, hogy legyenek közös családi étkezések. Fontos a közös reggeli, ilyenkor a kicsit pátyolgatjuk, és el is viszem az iskolába, onnan megyek dolgozni. Fontos, hogy mindig legyen valami kommunikáció közöttük, és az ne csak pár szóból álljon.

– Meddig lehet továbbvinni ezt a hagyományőrző családmodellt?

– Szerintem ezt mindenki magának teremti meg, vagy újrateremti. Nem biztos, hogy például mi olyan családból jöttünk, ahol magas szinten őrizték a hagyományokat. Persze atyám családjában is fontos volt, hogy a karácsonyfa körül énekeljenek, de hiszem, hogy ha ez nincs, akkor újra meg lehet teremteni. Én nem táncoltam, nem énekeltem, nem zongoráztam. Három gyermekem zongorázik, a kisfiam néptáncol, én meg énekeskönyvet írok. Tehát elölről lehet kezdeni dolgokat, és nem feltétlenül tudatosan, hanem valahogy a sors úgy hozza, hogy ilyennel foglalkozzunk. Nem tudnám pontosan megmondani, miért állítottam össze egy énekeskönyvet. Most könnyű azt mondani, hogy azért, mert akkor a hagyományunkat megőrizzük, meg a nemzetünket megmentjük, de én akkor nem ebből az indíttatásból fogtam neki. Lelki termék volt, egyszerűen azt éreztem, hogy a magyar népzene, az egyházi ének fontos, ezért szabadidőmben megcsináltam. Már azt mondjuk, hogyha lesznek unokáink, de jó lenne, ha néptáncolna. A kisfiaimnak megmondtam, hogy itt van az énekeskönyvem, de ha meghalok, remélem, időről időre kiadjátok és kibővítitek. Aztán hogy ebből mi lesz, azt csak Isten tudja.

– Megfelelési kényszer volt-e abban, amit tett?

– Bennem nem nagyon, és atyám se kényszerített soha semmire. Utólag olvastam viszont egy találó kapaszkodót, ami nagyon szimpatikus nekem, mert ha nem is tudatosan, de valahogy illik ránk ez a gondolat. Amikor az énekeskönyvvel foglalkoztam, sokat olvastam Bartókról és Kodályról, náluk pedig folyamatosan felmerült a kérdés, miként fér meg két dudás egy csárdában. Kodály már Bartók halála után mondja valahol, hogy amikor felismerte Bartók zsenialitását, nem azzal foglalkozott, hogy versengjen vele, hanem hogyan tudja segíteni. Soha nem próbálta meg ugyanazt csinálni. Én sem törekedtem soha arra, hogy kitaláljak egy másik, egy jobb Béres-cseppet azért, mert le kell győzzem atyámat. Inkább segítettem az ügyet, mert fel tudok atyámra nézni, és az ember nyilván ráérez, hogy ezt tovább kell vinni. Soha nem méricskéljük egymást, mindenki a maga tehetsége és lehetősége szerint hozzá tud valamit tenni. Remélem, majd a gyermekeink is hozzá tudnak ehhez tenni valamit.

– Társadalomépítő szerepvállalás adódhat-e abból, hogy ön végignézte apja küzdelmét? Hagyott-e önben nyomokat ez a harc?

– Ezek az impressziók nyilván megmaradnak az emberben. Viszont én akkor már távol éltem tőle, 1972-től – éppen amikor megszületett a Béres-csepp – Budapesten tanultam.  Persze gyakran hazajártunk és beszéltünk, de egészen másképp éltem át, mint ő. Részünkről inkább támogató és féltő magatartás volt irányába, de soha nem kérdőjeleztük meg az ő igazát.

– A vállalkozás milyen irányba tart, mik a célkitűzések?

– Nyilván az egyik húzóvállalatunk a Béres-gyógyszergyár, igyekszünk megoldani a szolnoki termelési problémákat. Terítéken van a további nemzetközi terjeszkedés is, ha lassabban és megfontoltabban is, de szeretnénk újabb exportpiacokon megjelenni. Tehát a piaci bővülés és a piaci pozíció megerősítése a cél. Valószínűleg abban a korszakban vagyok, amikor már nem akarok kalandorkodni és új területeken kipróbálni magunkat, elsősorban a gyógyszerekre akarunk fókuszálni.