Amerika önmagát legyőző uralma

Az elsõ hiba az volt, hogy a „megelõzõ csapás\" 2001-es merényletek után kigondolt doktrínáját helytelenül kiterjesztették Irakra, és más, úgynevezett „latorállamokra\", akik tömegpusztító fegyverek kifejlesztésével fenyegetõztek. Meg kell hagyni, a megelõzõ csapás teljesen indokolt ilyen fegyverekkel rendelkezõ terrorista csoportok ellen. De nem lehet központi magja egy általános atomsorompó-politikának, amelynek alapján az Egyesült Államok mindenhol katonai beavatkozással próbálja megelõzni a nukleáris fegyverek kifejlesztését.

Egy ilyen politika alkalmazásának az ára egyszerûen túl magas (több száz milliárd dollár és több tízezer halott Irakban). Emiatt hõkölt vissza a Bush-adminisztráció a katonai konfrontációtól Észak-Korea és Irán esetében, noha elismerõen viszonyul az iraki Osirak atomerõmû elleni 1981-es izraeli légicsapáshoz, amely néhány évvel visszavetette Szaddam Huszein atomprogramját. Hiszen annak a támadásnak a sikere miatt az ilyen korlátozott beavatkozás soha többé nem ismételhetõ meg, mivel az atomfegyvereket fejlesztõ államok megtanulták elrejteni, a föld alá sülylyeszteni vagy több különbözõ helyszínen mûködtetni nukleáris programjukat.

A második téves számítás az Amerika egyeduralmi hatalmának gyakorlására érkezõ globális reakcióval kapcsolatos. A Bush-kormányon belül sokan úgy gondolták, hogy az amerikai erõt sikeres alkalmazása legitimálja, az ENSZ Biztonsági Tanácsa vagy a NATO felhatalmazása nélkül is. Ez volt a sémája több amerikai kezdeményezésnek a hidegháború idején és a Balkánon az 1990-es években, csakhogy akkor „egyoldalúság\" (unilateralism) helyett „irányításnak\" (leadership) nevezték.

De az iraki háború idején megváltoztak a körülmények: az Egyesült Államok annyira megerõsödött a világ többi részéhez képest, hogy a kölcsönösség hiánya még Amerika legközelebbi szövetségesei számára is a bosszúság forrásává vált. A hatalom globális elosztásából eredõ strukturális amerikaellenesség már az iraki háború elõtt is nyilvánvaló volt, szembeállítva a Clinton-évek amerikai irányítású globalizációjával. De ezt az érzést elmélyítette a hivatalába lépõ Bush-kormányzat azonnali, \"tenyérbemászó\" tiszteletlensége egy sor nemzetközi intézmény iránt, és ez a minta mûködött tovább az iraki háború során.

Amerika harmadik hibás lépése az volt, hogy túlbecsülte a konvencionális katonai hatalom hatékonyságát a gyenge államokkal és a nemzetközi politika transznacionális szervezeteivel szemben. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a legnagyobb haderõvel rendelkezõ ország, amely többet költ katonai célokra, mint a világ többi része együttvéve, miért nem képes biztonságot teremteni egy kicsi, 24 milliós lakosságú államban, több mint három év megszállás után. Ennek oka, legalábbis részben az, hogy komplex társadalmi erõkrõl van szó, amelyek nem szervezõdnek központosított hierarchiákba, így nem lehet hagyományos erõvel kényszeríteni, megfélemlíteni, vagy egyéb módszerekkel manipulálni.

Izrael hasonló hibát követett el azzal, hogy úgy gondolta: a tavaly nyári libanoni háború során képes lesz hagyományos katonai erõvel megsemmisíteni a Hezbollahot. Izrael és az Egyesült Államok a nemzetállamok 20. századi világa után vágyakozik, ami érthetõ, hiszen az általuk birtokolt hagyományos hatalom abba a világba illik a leginkább.

Ámde a nosztalgia hatására mindkét állam félreértelmezte az elõttük álló kihívásokat azzal, hogy összekapcsolta az al-Kaidát Szaddam Huszein Irakjával, a Hezbollahot pedig Iránnal és Szíriával. Ez a kapcsolat nem létezik a Hezbollah esetében, de a hálózatba szervezõdõ szereplõknek megvannak a saját társadalmi gyökereik, és nem csupán bábuk a regionális hatalmak kezében. Ez az oka annak, hogy a hagyományos erõ alkalmazása frusztrációk forrásává vált.

Végül, a Bush-kormányzat erõhasználata híján volt nem csupán a kötelezõ stratégiának vagy doktrínának, hanem a hozzáértésnek is. Irakban Bushék tévesen mérték fel a tömegpusztító fegyverek fenyegetését, nem tervezték el megfelelõen a megszállást, és képtelenek voltak gyorsan igazodni a rosszra forduló helyzethez.

A kivitelezésben megnyilvánuló hozzá nem értésnek stratégiai következményei vannak. Azok a hangok, amelyek az iraki beavatkozást sürgették, majd elfuserálták, most háborúra szólítanak Irán ellen. Miért higgye a világ többi része, hogy egy nagyobb és jóval eltökéltebb ellenséggel való konfliktus kezelése nagyobb szakértelemmel történik majd?

De az alapvetõ probléma továbbra is a hatalom aránytalan elosztása a nemzetközi rendszerben. Az Egyesült Államok helyében bármelyik állam – még egy demokrácia is – késztetést érezhet arra, hogy egyre féktelenebbül gyakorolja hegemonikus hatalmát. Amerika alapító atyáit hasonló meggyõzõdés motiválta: az ellenõrizetlen hatalom, akár demokratikus legitimációval is, veszélyes lehet – ezért alkották meg a szétválasztott hatalmi ágak alkotmányos rendszerét, hogy korlátozzák a végrehajtó hatalmat.

Ilyen rendszer ma nem létezik globális szinten, ami megmagyarázhatja, hogyan került bajba Amerika. A hatalom egyenletesebb nemzetközi elosztása – még egy nem teljesen demokratikus globális rendszerben is – kevesebb csábítást termelne ki az óvatos hatalomgyakorlásról való lemondásra.