Amerika még a látszatát is kerülni szeretné, hogy „meghunyászkodik” Kínával szemben

Barack Obama elnökségének kezdete óta ez a nyolcadik alkalom, hogy a két ország első embere találkozik, amit még a Fehér Házban is a modern amerikai diplomácia ritka jelenségének tartanak, s ami mindenképpen a kölcsönös politikai, gazdasági egymásrautaltság elismerését mutatja. A mostani látogatást a nemzetközi környezet, s a kétoldalú kapcsolatok állapota miatt a kínai médiában egyenesen az elmúlt harminc év második legfontosabb csúcstalálkozójának minősítik, Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) 1979-es útja után. Teng miniszterelnök-helyettesként volt az első kínai vezető, aki a Kínai Népköztársaság kikiáltása után közel harminc évvel, 1979 januárjában, a diplomáciai kapcsolatok felvétele után amerikai földre lépett.

Pekingben értékelik a külsőségeket, amelyek az elnöki látogatást kísérik, a nagyszabású állami fogadást, Obama és Hu szűk körű vacsoráját, s más jeleket. A kínai média nyugtázza a gondosan megtervezett washingtoni gesztusokat, de a „körítés” mellett kitér a tárgyalásokra és a megállapodásokra is; jelzi, hogy kereskedelmi, energiaügyi, környezetvédelmi, infrastrukturális beruházásokat érintő, kulturális és a civil cserekapcsolatokra is kiterjedő szerződések aláírására lehet számítani. Kínai elemzők szerint az Obama-kormányzat nemcsak felismerte, de tudatosult is benne, hogy a számára is gondot jelentő globális nemzetközi politikai és gazdasági kérdések rendezésekor Peking egyre inkább megkerülhetetlen.

Megfigyelők azt is feltételezik, hogy az amerikai Demokrata Pártra nehezedő belső nyomás szinte kikényszeríti a Hu-látogatás sikerét. Sikernek az amerikaiak pedig ma azt fogják érezni, ha javul a gazdasági környezetük, bővülnek a munkalehetőségek. Annak máris híre ment, hogy a kínai kereskedelmi miniszterhelyettes, Vang Csao (Wang Chao) 120 üzletember és kormányzati tisztviselő társaságában Texas államba utazott, ahol két gyapotimport-megállapodást és további szerződéseket is aláírnak 600 millió dollár értékben. Hasonló események várhatók Washingtonban, Bostonban, Chicagóban, Minneapolisban, Észak-Carolina államban és Kentuckyban.

Kína és az Egyesült Államok egymás második legnagyobb kereskedelmi partnere, mindkét ország számára rendkívül fontos a másik piaca, viszont az amerikai külkereskedeemi deficit – a csökkenő tendencia ellenére – előzetes számítások szerint az idén is 270 milliárd dollár lesz. A kínai valuta sokat hangoztatott alulértékeltségének kérdésében jelentős áttörés most sem lesz, de tény, hogy az eddigi nyomás hatására Peking fokozatosan erősíti nemzeti valutáját. Az exportorientált kínai gazdaságot kedvezőtlenül érintő folyamat ütemét ugyanakkor Pekingben – a felértékelés gazdasági és belpolitikai hatásait szem előtt tartva – igyekeznek mederben tartani.

Hu látogatásához kapcsolódóan Hillary Clinton külügyminiszter, Timothy Geithner pénzügyminiszter és Gary Locke kereskedelmi miniszter is külön-külön beszédet mondott. Ezekből a kínai sajtó szelektíven szemlézett, s a kritikusabb hangvételű mondatokat, érzékenyebb témákat nem idézte, vagy ha idézte is, elemzőkkel értékeltette. A kínai diplomácia az amerikai sajtóban megjelent – helyenként kirívóan támadó jellegű – üzenetek tartalmát még közvetlenül az út előtt tisztázta, s meggyőződött arról, hogy Hu elnököt nem azért várják az Egyesült Államokba, hogy kioktassák az emberi jogok egyetemességéről. Clinton a két ország kapcsolatát egyre összetettebbnek és bonyolultnak nevezte, amely véleménye szerint nem egyszerűsíthető le a „barát vagy vetélytárs” kategóriákra. Az amerikai diplomácia vezetője ismét utalt arra, hogy Washington szeretné, ha Kína erejéhez és befolyásához mért felelősséggel venne részt a világ dolgaiban. Kína washingtoni nagykövete, Csang Je-suj (Zhang Yeshui) a napokban idézte azt a Peking által oly sokszor hangoztatott formulát, miszerint természetes, hogy vannak különbségek, nézeteltérések egyes kérdésekben; ezek a különböző politikai rendszerből, kultúrából, történelemből és társadalmi fejlettségből eredeztethetők.

Kína és az Egyesült Államok között az elmúlt időszakban tartósodni látszottak az ellentétek, sőt: a Korea-közi konfliktus kezelése, Japán és Kína szigetvitája, valamint a Dél-kínai-tenger térségének biztonsága kapcsán napvilágot látott washingtoni álláspontokat Peking határozottan térségi befolyását, biztonságát negatívan érintő fejleményekként élte meg. Cuj Tienkaj (Cui Tiankai) külügyminiszter-helyettes ezzel kapcsolatban a napokban egy fórumon megjegyezte: „Kínának, mint ázsiai nemzetnek érthető és jogos érdekei, érdekeltségei vannak a térségben. Az USA ugyancsak megőrizte jelenlétét, érdekeit és néhány történelmi szövetségesét.” Hozzátette: Kína tiszteletben tartja „az Egyesült Államok jogos jelenlétét és érdekeit” az ázsiai, a csendes-óceáni térségben, miközben növelni kívánja az egyeztetést Washingtonnal a regionális ügyekben. Hu Csin-tao washingtoni és chicagói látogatása igyekszik azt a látszatot kelteni négy napra, hogy a két óriás, a világ első és második számú gazdasága közeledik egymáshoz, s egy időre talán feledteti a fenyegetésnek és a fenyegetettségnek a hétköznapokban jelen lévő érzetét, a kölcsönös bizalmatlanság tényét.

A valódi közeledéshez azonban hosszú még az út. Annál is inkább, mivel Washington régóta próbálja rávenni Pekinget, hogy térjen át a jüanárfolyam lebegtetésére, hagyjon fel a kereskedelmi dömpingpolitikával és nyissa meg belső piacát, próbáljon meg nyomást gyakorolni Észak-Koreára, valamint hagyja békén a politikai ellenzéket, és inkább azokra csapjon le, akik lekoppintják az amerikai műszaki megoldásokat – hiába. Amerika a mostani csúcson még a látszatát is kerülni szeretné, hogy „meghunyászkodik” Kínával szemben, ahogy azt Obama – mindkét ország nacionalista körei szerint – 2009-es pekingi látogatása és a tavalyi szöuli G20-csúcs alatt tette, amikor semmilyen engedményre sem tudta rávenni Hut. A The New York Times szerint Washington ezúttal határozott fellépéssel ellensúlyozza majd azt a korábban kialakult benyomást, hogy egy hanyatló hatalom meghajol a felemelkedő előtt. A Pew közvélemény-kutató intézet legfrissebb felmérése szerint a látszatnak – amelyet erősen befolyásolnak a globális fejlődési tendenciák – az „átlagamerikai” is bedőlt: az emberek 47 százaléka úgy véli, hogy Kínáé a világ legnagyobb gazdasága, és csak 31 százalék tudja, hogy a saját hazájáé az.

Az Egyesült Államokban régóta szólnak már a vészcsengők Peking növekvő befolyásával kapcsolatban. A WikiLeaks oknyomozó honlap például kiszivárogtatta: 2009 januárjában Clark T. Randt, az Egyesült Államok pekingi nagykövete az amerikai–kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 30. évfordulóján arra figyelmeztetett, hogy újabb három évtizeden belül Kína a maga oldalára fogja állítani Amerika két hagyományos szövetségesét, a Fülöp-szigeteket és Thaiföldet. Bármennyire is szeretne azonban áttörést elérni Washington, aligha sikerül majd komoly eredményt kierőszakolnia a tárgyalóasztalnál, mert Hu elnök, aki jövőre átadja hatalmát a kínai vezetők egy fiatalabb generációjának, nem tesz és nem is tehet olyan engedményeket, amelyek megkötnék utódja kezét. Az amerikai sinológusok eddig is inkább ügyes egyensúlyozónak és óvatos kompromisszumkeresőnek, mintsem keménykezű vezetőnek tartották Hu Csin-taót, ezért kizárják azt a lehetőséget, hogy éppen regnálásának utolsó szakaszában kössön meghatározó egyezséget a Fehér Házzal.