„Máig nem tudok betelni a képekkel”

– Emlékszik még arra a pillanatra, amikor megfogalmazta magában a látvány, a láttatás iránti elkötelezettségét?

– Nem, de a szüleim gyakran emlegették, hogy már nagyon korán érdeklődtem a képek iránt. Édesanyám mondta, hogy a kiságyból sorra kidobáltam azokat a képeskönyveket, amiket már láttam, folyton más és más képet kértem. Ez a szokásom egyébként máig megmaradt, mivel egyszerűen nem tudok betelni a képekkel. Egymás után akár húsz kiállítást is megnéznék. Tavaly, amikor Párizsban voltunk, egy napra két múzeumot osztottunk be. De a feleségem, aki szintén képzőművész – divattervezéssel foglalkozik, a színháznál is volt kosztüm- és díszlettervező – nem bírta az iramot. De visszatérve a kezdetekhez: édesanyám, aki zenetanár volt, próbált engem is a zene felé terelgetni, de nem vettek fel a középiskolában zeneszakra. A képzőművészetre viszont bejutottam, és érdekes módon később a zenéhez is nagyon közel kerültem. Rokon művészetnek érzem a festészettel, a grafikával már kevésbé. A grafika racionálisabb és a sokszorosítás miatt egyfajta tükörképet kell készíteni. Édesapám, aki egyébként jegyző, illetve később könyvelő volt, szintén szerette a zenét, de a képzőművészetet jobban: sok festményt lemásolt.

– A középiskolában azt kapta, amit a felvételikor várt?

– Igen, sőt annál sokkal többet is. Nagy Pál volt a tanárom, csodálatos ember, képzőművész, pedagógus volt. Nagyon-nagyon sokat tanultam tőle. Terjedt annak idején az iskolában egy legendaféleség, miszerint Nagy Pálnak van valami különös érzéke ahhoz, hogy ki fogja valamire vinni a pályán, s ezt úgy jelzi, hogy az érettségi bankett után behívja az illetőt az irodájába, és összetegeződik vele... Nagyon izgatottan vártam, mi történik a bankett után. Kettőnket hívott be, egy kollégámat, aki jelenleg a kecskeméti animációs stúdió főtervezője és engem. Összetegeződött velünk, és biztatólag mondta, hogy be fogunk jutni az egyetemre. Úgy is lett. Én a festészetre jutottam be, de az első év végén átmentem a grafikára. Úgy éreztem, hogy hiányzik belőlem a festészethez elengedhetetlen, színekkel való együttlétezés. És már akkor fontosabbnak tartottam a gondolatközlést, ami a grafikában megvan, a valami akarásával együtt. Ez a plusz érdekelt, és az, hogyan lehet a vizuális nyelvvel gondolatokat közölni. Nagyon érdekelt a litográfia, a plakátművészet, a könyvgrafika – és a 80-as évek nagy divatja, az installáció. Az egyetemen úgy volt, hogy egy mester vitte végig az évfolyamot: a mi mesterünkkel eleinte aránylag jól szót értettünk, de aztán egyre kevésbé. Amolyan beskatulyázó ember volt, az első alkalommal szerzett jegy „skatulyájából” nem igazán lehetett kikerülni. Szerencsére más tanároktól sikerült a mesterség sok csínját „ellopnom”, úgyhogy végeredményben hatásosnak, termékenynek mondhatom az egyetemi éveket.

– És hogy került közel a tanításhoz?

– Az egyetemen litográfiából diplomáztam, de a tanítás valószínűleg a génjeimben van, hisz amikor Nagyváradra helyeztek az egyik kisegítő iskolába, mondhatni semmi gondot nem okozott az oktatás. Épp ellenkezőleg: pedagógiai szempontból nagyon fontos volt a fokozott figyelemlekötés begyakorlása. Sok ügyes kezű gyerekkel foglalkozhattam, nagyon szerettek rajzolni, gondolom, részben nekik is köszönhető, hogy a doktori dolgozatom témájául a művészet gyógyító hatását választottam, érintve a giccs „átmentését”, reciklálását is. Egyszóval a kisegítő iskolában nagyon jól éreztem magam, jó közösség volt, megtanultam románul is, ám nyolc év után úgy éreztem, hogy telítődöm, ezért mentem el kirakatrendezőnek, 1990 után pedig az újsághoz tervezőnek. Pezsgett akkor a sajtóélet, felpörögtek az újságok, a kolozsvári képzőművészeti akadémiáról viszont az új szelek kifújták azokat a tanárokat, akiknek nem volt programjuk, és elkezdtek újakat keresni helyettük. Így találtak énrám is 1992-ben, és hívtak helyettes tanárnak a grafika szakra. Elfogadtam, és nagyon megszerettem. A tanítás, a fiatalokkal való foglalkozás állandóan frissen tart, sőt előfordult olyasmi is, hogy egy-egy feladatra a hallgatók nem reagáltak elég friss kreativitással, de megcsináltam én. Nagyon jó volt, sok jó diákkal volt lehetőségem találkozni, olyanokkal, akikben a tanár azonnal meglátja a jövendő lehetőségeket. Sajnálattal vettem tudomásul viszont azt, hogy egyre kevesebb magyar diák jött Kolozsvárra. Elküldtek aztán egyfajta továbbképzésként a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, ahol olyan gondolkodás- és látásmóddal találkoztam, ami itt nálunk nem volt: az igazi, intézményesített interdiszciplinaritással. Próbálkoztam aztán a nagyváradi állami egyetemnek ajánlani hasonlót, de nem igényelték a kortárs művészeti felfogást, a Partiumi Keresztény Egyetemen viszont „ráharaptak”, úgyhogy Mircea Baciu segítségével 2002-ben beindíthattuk a képzőművészeti fakultást. Eleve intermédiát akartunk volna, de csak olyan megnevezést lehetett adni, ami nálunk létezik. A grafika keretében van viszont tervezőgrafika, arról nem is beszélve, hogy – a tanári kar egy része nyitott lévén az intermédiumok irányába – foglalkozhatunk rajzfilmmel, mozgóképes reklámmal, vagyis a hagyományos grafikától a mozgóképig széles skálán mozoghatunk.

– Milyen mértékű a hallgatói visszajelzés, vagyis a jelentkezők száma igazolja a tanári kar nyitottságát?

– Mindenképpen, bár mostanra csökkenőben van a jelentkezők száma ahhoz képest, hogy eleinte bizony hetvenen is voltak a meghirdetett 20 helyre. De az említett csökkenés semmiképpen sem mondható drámainak, hisz a helyeket betöltjük, szelektálni is tudunk, igaz, ha többen jelentkeznének, könnyebb volna a válogatás. Nem tudom miért, illetve a gazdasági helyzettel magyaráznám, hogy a Székelyföldről mostanában kevesebben jönnek a Partiumi Keresztény Egyetemre.

– Megfogalmazható-e a különböző képzőművészeti egyetemek közötti szemléletbeli különbség, vagy végső soron a diákok „minőségéből”, tehetségéből adódhatnak különbségek?

– Nem minden egyetemen állnak hozzá egyformán a képzéshez-oktatáshoz. Sok helyen még mindig a megfigyelőképességre, illetve annak fejlesztésére összpontosítanak, ami önmagában nem baj, sőt jó, csakhogy a modern művészetben lehet valaki nagyon tehetséges, de mondjuk a rajztudása nem üti meg a klasszikus mércét. Egyébként szerintem a kortárs művészetben nem is a reprezentáció a legfontosabb, hanem az összkép meglátása.

– Ezt nem igazán értem.

– Jó példa Jeff Koons, aki állítólag csak azért vette feleségül Cicciolinát, hogy az ágyjeleneteik különböző epizódjaiból egy egész sorozatot – rendeljen. Igen, másokkal kiviteleztette az ötletét, ami viszont egyértelműen az övé volt. Filmre vétette a szerelmeskedéseiket, majd pedig a legtehetségesebb képzőművészeknél rendelte meg az egyes jelenetek sajátos szobrászati kivitelezését.

– Ez így elsőre nagyon furcsának tűnik.

– De miért csak azt fogadjuk el, hogy Botticelli vagy Tizian szignálták a tanítványaik munkáit úgy, hogy talán az aláíráson kívül egyetlen ecsetvonást sem tettek a művön?! Higgye el, nagyon hasonlóak az említett „esetek”.