Al Di Meolával zenél a „magyar Gary Moore”

– Hatévesen kezdett el zongorázni, 12 évesen váltott gitárra. Miért?

– Édesapám zenész, basszusgitáros, de nem õ erõltette, hogy hangszeren tanuljak játszani, én magam szerettem volna zongorázni. Volt egy zenekara, amelyik bluest játszott meg Led Zeppelin-, Deep Purple-számokat, s egyszer, õket hallgatva, jött az indíttatás, hogy zongorázni tanuljak. Ez még akkoriban történt, amikor a Vajdaságban éltünk. A klasszikus tanítási mód aztán teljesen elvette a kedvemet a zongorázástól, s miután átköltöztünk Magyarországra, autodidakta módon kezdtem el gitározni tanulni.

 Tóth Bagi Csaba
1980. június 24-én született Szabadkán. 1993-ban telepedett át Magyarországra a családjával. Elsõ lemezét, melyen együtt játszott Tátrai Tiborral, Crazy Clock címen, 17 évesen jelentette meg. Ezt további öt követte: A Tribute to Jimmy Hendrix (1999), Kell, hogy hazudj (2000), Another Blues World (2003), Nélküled (2006), Aved Ivenda (2012). Jelenlegi zenekara a Balkan Union, amely hagyományos magyar, szerb és macedón dallamokat dolgoz fel a fúziós dzsessz formanyelvén.– Nem is vett részt formális képzésen?

 – Jártam zeneiskolába, s jelenleg is van tanárom, egy vajdasági gitáros, Kurina Kornél, akit nagyon becsülök. Bár nem túlságosan ismert, õ a legmagasabb szintû dzsesszgitározást mûveli, Mike Sternnek vagy Al Di Meolának is tudna új dolgokat mondani. Tõle jelenleg is tanulok.

 – Tudatos törekvés eredménye vagy a véletlen mûve volt, hogy kapcsolatba került Al Di Meolával?

 – Kerestem az utam a zenén belül, s mivel nem tetszett, ahogy általában hangosítanak, elkezdtem stúdiózni, ami idõvel odáig fejlõdött, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban dolgoztam hangmérnökként. A cég, amelynek alkalmazottjaként dolgoztam a színházban, 2005-ben szervezett egy musicalt Budapesten, amelyben fellépett Al Di Meola is. Ott találkoztunk. Szüksége volt valakire, aki felhangolja a gitárját, tetszett neki, ahogyan csináltam, és hívott, hogy menjek vele.

 – Ettõl a mûszaki jellegû háttérmunkától hogy jutott el odáig, hogy együtt lépjen fel az amerikai gitárossal, zeneszerzõvel?

 – A gitárt ki is kell próbálni behangoláskor. Volt olyan, hogy hangbeállásnál én játszottam rajta, és bár soha nem mondtam neki, hogy gitározok, nyilván hallotta. Turnékon közel vannak az emberek egymáshoz, sok mindent tudunk meg a másikról. Én ráadásul kifejezetten jóban vagyok Allal, szinte egy apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttünk, minden olyan dologban, amihez nem ért, az én segítségemet kéri, például ha a számítógéppel kell valamit csinálni, vagy ha a YouTube-ra kell feltölteni egy számot. Egyébként épp Szegeden volt az elsõ közös koncertünk, 2011 decemberében, bár már korábban is játszottunk együtt jam sessionök során.

 – Milyen volt elsõ alkalommal együtt kiállni a színpadra a fúziós dzsessz egyik legismertebb és legbefolyásosabb gitárosával?

 – Nagyon izgultunk.

 – Izgultak, így, többes számban?

 – Igen, még az is lehet, hogy õ izgult jobban, mert mindkettõnk zenéjét játszottuk. Vannak zenészek, mint például Mike Stern, akivel nagyon könnyû együtt játszani, mert olyan beállítottságú. Al azonban nem annyira spontán, nem nagyon kedveli a jammelést (amikor zenészek közös gyakorlás nélkül, szabadon muzsikálnak – szerk. megj.), õ inkább a megtanult dolgokat szereti elõadni. Ha nem ismer egy számot százszázalékosan, akkor nem szívesen játssza el, pedig a tudása alapján nyugodtan megtehetné, de valahogy fél tõle, míg például Mike simán belemegy.

Ez abból fakad, hogy – bármilyen hihetetlen – Al nem tudja magáról, hogy a világ egyik legjobb gitárosa. Bizonyos értelemben ez logikus, hiszen ha tudunk valamit csinálni, akkor számunkra az magától értetõdõ, az a normális, ugyanakkor mások számára nem az. Én azt látom rajta, hogy számára az a színvonal, amelyen zenél, teljesen normális, bár természetesen tudja, hogy az emberek értékelik azt, amit csinál.

 – A szaksajtóban a magyar Gary Moore-ként szokták emlegetni. Mennyire érzi találónak ezt? Engem a stílusa sokkal inkább emlékeztet az Al Di Meoláéra.

 – Miután átköltöztünk Magyarországra, kaptam karácsonyra egy CD-lejátszót, amihez adtak egy ingyenes CD-t. Ez egy válogatás volt, rajta többek között egy Gary Moore-számmal, a Still Got the Blues lemezrõl az As the Years Go Passing By-jal. Amikor ezt meghallottam, rájöttem, hogy gitáros szeretnék lenni. Ilyen szempontból teljesen találónak érzem azt, hogy a magyar Gary Moore-nak mondanak. Gary Moore bluesos idõszakának a hangszíne tetszett, olyan nagy hatással volt rám, hogy évekig abban a stílusban próbáltam játszani.

Aztán lettek más példaképeim is, egy ideig például Steve Lukather. Mielõtt találkoztunk volna, Al zenéjének a rám gyakorolt befolyása minimális volt a Gary Moore hatásához képest. Hogy egyeseket a stílusom az Al Di Meoláéra emlékeztet, az szerintem a nyolc éve tartó közös munka természtes következménye. Rengeteget tanultam ez idõ alatt, s bár még mindig tetszik Gary Moore, már nem az õ zenéje a csúcs a számomra. Egyébként én sokáig kételkedtem abban, hogy valóban létezne ilyen hasonlóság, azt gondoltam, azért érzik így, mert tudják, hogy Al Di Meolával dolgozom. Aztán egyszer vásárolni vittem a barátnõmet egy szupermarketbe, s miközben az autóban vártam, az új lemezem keveréseit hallgattam. Adott pillanatban megállt mellettem valaki, hallgatta egy kicsit a zenét, aztán megkérdezte, hogy ugye ez egy új Al Di Meola-szám? Ez nagyon meglepett, ugyanis nekem egyáltalán nem tûnt úgy, hogy hasonlítana Al stílusára.

 – Al di Meola mellett egy sor más, a világ legjobbjai között számon tartott muzsikussal játszott együtt, mint például a Balkan Union kolozsvári koncertjén a korábban említett Mike Sternnel és Trilok Gurtuval. Ki nyûgözte le leginkább?

 – Tátrai Tibort imádom, azt gondolom, hogy a világ egyik legjobb gitárosa, bárki mellé oda merném állítani. A magyar gitárosok közül László Attilát értékelem még nagyon. Életem egyik legnagyobb zenei élménye az volt, hogy az egyik fesztiválon, ahol mi is felléptünk, felmentem a színpadra, és közvetlen közelrõl hallgattam, ahogy Steve Lukather játszik. Az valami hihetetlen volt! Nagyon mély benyomást tett még rám Gonzalo Rubalcaba, egy kubai zongorista, aki duóban szokott Allal játszani. Róla ki merem jelenteni, hogy a legnagyobb zenész, akit én valaha hallottam.

 – Az utóbbi években számos kitûnõ, vajdasági származású zenész futott be, például Lajkó Félix és Rúzsa Magdi. Vajon szerepet játszik ebben az ottani multikulturális közeg?

 – Azt gondolom, hogy bár ez egy sokrétû jelenség, alapvetõen igen. Természetesen ez igaz valamennyi elcsatolt magyar országrészre, illetve minden olyan helyre, ahol több kultúra találkozik, mert ott több mindent tudsz magadba szívni. Nézzük csak meg, hány jó New York-i zenész van. Én éltem ott, nagyon szerettem, s úgy éreztem, hogy nagyon hasonlít Szabadkához, éppen a sokféle kultúra találkozása miatt. Épp emiatt más az emberek gondolkodásmódja, szerintem a vajdaságiak vagy az erdélyiek sokkal mélyebbek, mint az anyaországiak. Talán azért van ez így, mert számukra fontosabb, õk jobban megbecsülik, hogy kik is valójában, míg ha Magyarországon születsz, akkor ez túl egyértelmû, és meg sem kérdezed magadtól, hogy ki vagy. Amit még különbségnek érzek, az az, hogy Szerbiában, Romániában vagy Bulgáriában van az emberekben egy erõs túlélési ösztön, ami Magyarországon hiányzik.

 – Melyek voltak az utóbbi hónapok fõ történései szakmai téren?

 – A saját zenekarom háza táján nem sok minden történt, mert Allal annyi volt a koncert. A közelmúltban ért véget egy három hónapos koncertturné, melynek keretében voltunk Curaçaóban, Venezuelában egy fesztiválon, ahol többek között Prince, a Toto és Herbie Hancock is fellépett, utána Argentínában, Uruguayban és Chilében léptünk fel, majd Európa következett.

 – Ezen a turnén színpadra is lépett Al di Meolával vagy csak a háttérbõl segítette?

 – Volt olyan is, de inkább turnémenedzserként voltam jelen.

 – Melyik lesz a következõ saját zenei projekt?

 – Egy producer felkért, hogy legyek a házigazdája egy Gary Moore-emléklemeznek, amin a tervek szerint egy csomó sztárelõadó fog játszani, Steve Lukather, Steve White, talán Joe Satriani is.

 – Gondolt-e arra, hogy kihasználva a zenei világ elit kategóriájában kialakított kapcsolatait, tehetséges magyar zenészeket hozzásegítsen ahhoz, hogy meg tudják mutatni magukat Nyugaton?

 – Ez nagyon nehéz dolog. Mikor még nem voltam benne ebben a körben, azt gondoltam, hogy ott másként mûködnek a dolgok. Al legutolsó lemezéhez, amin Beatles-feldolgozásokat játszik, alig találtunk kiadót, pedig õ tényleg egy nagy név. 17 éves koromban voltam egy Steve Lukather-sajtótájékoztatón. Utána beszélgettem vele, nagyon aranyos volt, és adtam neki egy CD-t a saját felvételeimmel, hogy hallgassa meg. Mondta, nehogy azt higgyem, hogy segíteni tud nekem érvényesülni, mert még magán is alig tud segíteni. Akkor még nem értettem ezt, de most már tudom, hogy tényleg ez a helyzet.

Ennek a fõ oka az, hogy az egész ágazat teljes hanyatlásban van, CD-eladás szinte egyáltalán nincs, az on-line eladók pedig nagyon kevés pénzt fizetnek. Al mesélte, hogy régebben, a bakelitlemezek idõszakában, a kiadó kifizetett neki elõre 250 ezer dollárt azért, hogy megcsináljon egy lemezt, és amikor kész volt, hozzátettek még egyszer annyit. A lemezbõl aztán eladtak több millió példányt, New Yorkban az elsõ héten 75 ezer példány kelt el. Napjainkban siralmasak az eladások, és ha egy kiadó 10 eurót fektet a lemezedbe, akkor nagyon boldog lehetsz. Egyébként vannak zenészek és zenekarok, akiknek segíteni szoktam, általában úgy, hogy kiadókat ajánlok vagy elérhetõségeket adok nekik.