– A pedagógusi pálya vagy inkább a magyar irodalom vonzotta, amikor jelentkezett a Bolyai Egyetem magyar irodalom szakára?
– Egyik sem. Újságírónak indultam, diákkoromban is írogattam, majd megírtam a felvételi cikket szülőfalumról, Csíkdánfalváról, és elküldtem a Magyar Szónak. Táviratoztak, hogy felvettek, és én indultam, hogy ott leszek gyakornok. A csíkszeredai állomáson vártam a vonatot, amikor édesanyámmal találkoztam. Húsz kilométert gyalogolt, hogy lebeszéljen az újságírásról, mert írt a bátyám, hogy mégis inkább menjek egyetemre, ő segít. Haragudtam, makacskodtam, de édesanyám olyan nagyon sírt, hogy mégis hazamentem vele, és néhány nap múlva elmentem felvételizni Kolozsvárra. Bejutottam, bár román irodalomból is kellett dolgozatot írni, én pedig románul akkor sem tudtam, és most sem nagyon tudok.
– A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanáraként kollégáiban és diákjaiban is élesztgette a folklór iránti érdeklődést. Honnan származott ez a szenvedély?
– Az egyetemen az irodalomtörténet mellett a folklór, a néprajz foglalkoztatott, néptáncegyüttessel kiszállásra jártunk, és már akkor gyűjtöttem mesét, táncot, nótát, balladát. Szülőfalumban, Csíkdánfalván is gyűjtöttem, ott még az ötvenes években is elevenen éltek a hagyományok. Sokszor engem kértek fel közvetítőnek, hogy a milicista engedélyezze a táncot – én vállaltam, hogy nem lesz verekedés. Egyetem után Faragó József hívott dolgozni a folklórintézetbe, de én akkor önző módon azt mondtam, inkább a moldvai csángókhoz mennék tanítani. Azért volt önző a szándék, mert én ott is gyűjteni akartam. Azért nem mehettem Moldvába, mert a minisztérium akkor kezdte felszámolni a közel száz magyar iskolát, és már nem küldtek oda tanárt.
– Sötét korszakban volt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, majd igazgatója: akkor veszítette el az iskola a történelmi nevét, a röpcédulákat terjesztő diákok miatt is akkor robbant a botrány. Hogy tudott ilyen körülmények között dolgozni?
– Most sokan mondják, hogy akkor, azokban az időkben valójában hősök voltak, mindig tiltakoztak, szorítóban, állandó nyomás alatt éltek, de én ezt nem így érzem. Ha valaki nagyon akarta, megtalálta a módját, hogy megvalósítsa terveit. Emlékszem, az iskola együttesének plakátját is feljelentették, hogy túl sok rajta a magyar szöveg, eljutott az ügy a párt központi bizottságához. Lejöttek az elvtársak, sokat magyarázkodtunk, egy keveset változtattunk, és engedélyezték a plakátot, nem esett senkinek baja. A Gyökerek című iskolai folyóiratot először kézírással jelentettük meg, majd gépeltük, és addig nem is cenzúrázták. A 25. szám után kezdtük nyomtatni, akkor már meg kellett mutatni a cenzornak, és a 48. szám után be is tiltották. De addig a diákok írókkal, költőkkel leveleztek: Illyés Gyula, Sütő András, Szabó Gyula, Nagy István, Kányádi Sándor Gyökereknek küldött írásai vannak a birtokomban, gondolkodom, ki kellene adni.
– A hetvenes évek elején megjelent Háromszéki népballadák című gyűjteménye referenciamunkának számít, de azóta gyűjtött meséket, cigány folklórt, a gyímesi hiedelemvilág elemeit. Milyen módszerrel dolgozott: kiválasztott egy témát, és azt kutatta, vagy a helyszínen talált anyagokat utólag rendszerezte?
– Tanárként arra törekedtem, hogy a diákjaim versenyképesek legyenek, tudatosítottam bennük, hogy magyarként kétszer annyit kell tanulniuk, hogy érvényesüljenek. Szigorú voltam akkor is, ha néha fájt a lelkem. Arra tanítottam őket, hogy ne csak a napi leckével foglalkozzanak, hanem alkossanak is, ezért kapták az évi feladatot. Értékes dolgozatok születtek. Aztán jött az ötlet, hogy ezeket a házi dolgozatokat gyűjtésre is lehet használni. A munkába nagy számban kapcsolódtak be a diákok, így a Háromszéki népballadák című kötetbe négyszáz ballada teljes szövege került be, és további négyszáznak az adatai. Megismerkedtem egy ditrói énekes asszonnyal, 99 éves volt, abból szerkesztettem össze az Édesanyám sok szép szava című kötetet, amit tőle gyűjtöttem. A cigány folklórral véletlenül kerültem kapcsolatba: a kőröspataki tanítók ajánlották, hogy hallgassam meg, miket énekelnek a romák. Több mint száz év alatt a Kőmíves Kelemen ballada 46 változatát gyűjtötték össze, mi ezt 28 változattal tudtuk gazdagítani, és ezt mind a cigányok őrizték meg. Nagy teljesítmény volt, hiszen már a múlt század elején kijelentették, hogy Háromszéken és Csíkban kiveszett a Kőmíves Kelemen balladája. És még új elemeket is sikerült felfedezni, például az egyik helyi változatban a kőművesek kardra esküdtek, ez a székelyeknél volt élet-halál fogadalom. Úgy éreztem, meg kell becsülni, hogy a cigányok hozzánk tartozónak érzik magukat, értékes elemeket őriztek meg a magyar folklórból. Három kötetem jelent meg hiedelmekkel és népdalokkal. A csángókkal is egyik tanítványom révén kerültem kapcsolatba, mondta az egyik kislány, hogy a város végén lakik egy csángó család, tőlük gyűjtött. A férfi ágyban fekvő beteg volt, örömmel mesélt, énekelt. 1977–1995 között folyamatosan rögzítettem mindent, amit tudott, életrajzát, helyneveket, közmondásokat, szokásokat, meséket, balladákat, énekeket. Ennek az anyagnak eddig egytizede jelent meg, egy kötet a hiedelmekről, három életrajzi vonatkozású és két mesekönyv.
– A történelmi kutatásaira mi ösztönözte?
– A véletlen. A cigányokról kerestem anyagokat a levéltárban, és több, addig ismeretlen 1848-as dokumentum került a kezembe, amivel kiegészült a szabadságharc lefolyásának története, a bukás utáni időszak, amikor osztrák kérésre az oroszok még több hónapig maradtak Háromszéken, és a 15–20 ezer katonát a helyi falvak lakóinak kellett eltartani. Ugyancsak véletlenül került a kezembe egy irat a Mária Terézia idejében megszervezett határőrségről. Ezt sem lehetett kihagyni, mert ez esetben fordított volt a helyzet. Az 1848-as szabadságharcról Háromszéken volt több dokumentum, míg a határőrség megszervezéséről Csíkban.
– Tanárként, kutatóként miért vállalta az egyszemélyes Albert Kiadó létrehozását?
– Kényszerből. Nagyon sok anyagom összegyűlt, és gyakran becsaptak a kiadók. A barátaim is ajánlották, alapítsak saját kiadót. Úgy éreztem, mindig a szerző a legkiszolgáltatottabb – bár nem érdekelt a dolog pénzügyi oldala, kezdő tanár koromban azt sem tudtam, mennyi a fizetésem: ahogy kézbe kaptam, vittem a könyvesboltba. Viszont bosszantott, hogy a többéves munkámat milyen nagyvonalúan kezelik a kiadók. Nem is tudtam, hogy fogjak hozzá, de a sepsiszentgyörgyi városházán segítettek, és egy hónap alatt megszereztem az engedélyt. Elsősorban saját anyagaimat adom ki, de nálam jelent meg például Szabó Gyula Kényszerpályák című kötete is.
– Könyvespolcnyi megjelent kötet után tovább gyűjt. Az eddig összegyűjtött anyagokat dolgozza fel, vagy szívesebben vállal közéleti feladatokat?
– Tíz éve vagyok nyugdíjas, de csak a díjat veszem fel, nyugalmam csak akkor van, ha dolgozhatok. Klasszikus értelemben egyetlen napig sem voltam nyugdíjas, a megyei művelődési központban részidős munkát vállaltam. Itt délelőtt Kovászna megye történetét írom, őszig minden háromszéki falu története felkerül a világhálóra. Egyik barátomtól kaptam ajándékba egy számítógépet, azt mondta, a fiának már nem jó, de nekem jó lesz. Igaza volt, délután ezen írom nagy lendülettel szülőfalum, Csíkdánfalva történetét, ezzel tartozom, hiszen minden cselekedetem mögött ott bujkált, hogy mit szól a falu – és minden kudarcomban is bennem volt a félsz: hogy csak meg ne tudja a falu. A csángóanyagot is rendezgetem. Hetvenöt éves vagyok, higgye el, mindent nem tudok befejezni...


Albert Ernő
Tanár, néprajzkutató, a háromszéki népballadák gyűjtőjeként ismert. Csíkdánfalván született 1932-ben, iskoláit Csíkkarcfalván és Csíkszeredában végezte, 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet. 1954-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, ahol diákok bevonásával hagyománnyá tette a népköltészet gyűjtését. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatokat jegyezett le. Idén a sepsiszentgyörgyi önkormányzat Pro Urbe-díjjal tüntette ki. Több kötete jelent meg, és többkötetnyi kézirata vár kiadásra.