Ahonnan én jövök - kis magyar szociográfia

Ahonnan én jövök, ott a fű, úgy látszik, vízszintesen, a talajra simulva nő, a kövek már nem is felelnek egymásnak, a halak unottan kiköpik a lecsupaszított horgot, a szitakötők a falnak repülnek, a bárányok hallgatnak. Ha nagy ritkán egy-egy alma lehull a fáról, az azonnal elrohad, vagy betemeti a méteres sár. A nap, mielőtt lemenne, megáll a horizont fölött egy órára, vörösen izzik, halványodik, mintha soha többé nem akarna feljönni már. Ahonnan én jövök, az idősödő asszonyok pletykásak, mint bárhol máshol, az idősödő melós férfiak meg zugalkoholisták, mint bárhol máshol.

A függönyök és rolók mögül öregasszonyok leskelődnek a kapualjakban ölelkező fiatalok után, ha két ismerős találkozik, összesúgnak a harmadik háta mögött, a lábtörlőkön nincs „Isten hozott!” felirat, a fészerekben pedig addig élezik a késeket, míg el nem kopnak teljesen. Mindenki egyből a legrosszabbra gondol, mert mindenki a legrosszabb, ha tél van, a hideget, ha nyár, a meleget szidják, a hó azért nem jó, mert elolvad és latyak lesz, az eső azért rossz, mert kirohad a földből a krumpli, a kánikula meg, mert lesül a vetemény.

Ahonnan én jövök, ott a jó az rossz, a rossz az jó, a fekete fehér, a fehér fekete. Vasárnap nincs élet, mindenki a tévé előtt ül, üveges szemekkel, kitágult pupillákkal nézik a műsort, néha felröhögnek, de csak akkor, ha tényleg nem vicces. Ahonnan én jövök, ott a vécépapír vécepappír, a csinos hölgy jóu nőü, a ló lú, az édes ídes, és időnként keserű. Ahonnan én jövök, ott ivott büröklevet Szókratész, ott vágta le fülét Van Gogh, ott ölték meg Julius Cézárt és ott csúszott az Annuska olaján villamos elé Berlioz.

Ahonnan én jövök, ott Yossarian nem szökik meg, hogy ezzel bátor legyen, Margarita Nyikolajevna nem lesz boszorkány, hogy aztán boldog legyen, Edison nem találja fel a villanyégőt, Einstein pedig nem dolgozza ki a relativitáselméletet. Ahonnan én jövök ott az emberek idővel megtanulják nem akarni mindazt amit akarnak, és helyettük olyan dolgokat kezdenek el akarni, amelyeket nem akarnak.

A madarak visszafelé repülnek, és a sarokban, az ágy lábánál, a pormacskák közül folyamatosan ott les rád az unalom. Az unalomnak nagy piros szemei és nagy sárga fogai vannak. Ha nem figyelsz, előmerészkedik, és melléd ül a szomszédos fotelba. Nézitek egymást az unalommal, egészen addig, amíg neked is nagy piros szemeid és sárga fogaid lesznek, amíg te is pletykás idősödő nő vagy zug-alkoholista melós fazon nem leszel, aztán addig-addig bámultok egymás nagy piros szemébe, míg végül te kiesel a fotelból, az unalom meg visszatér a pormacskák közé, hogy megvárja, amíg valaki arra téved.

Ahonnan én jövök, onnan jössz te is. Mert ahonnan én jövök, az van nálatok is. Ugyanúgy versengenek a fák, hogy melyikük nő nagyobbra, ugyanúgy versengenek az emberek, hogy melyikük legyen nagyobb, de mindegyik nagyon apró. Rögtön a legrosszabbra gondolsz, mert a legrosszabb vagy. Mert a hó azért rossz, mert elolvad és latyak lesz…

Ahonnan én jövök, mindenki pontosan azt kapja, amit megérdemel. Ha nem vállalod azt, amit megérdemelsz, el kell jönnöd, vagy mindenki mást el kell küldened. Valahányszor beszélünk, anyám megkérdezi, hogy nem akarok-e hazaköltözni. „Megfontolom” – válaszolom neki minden alkalommal.