Afrika: illúzió és valóság között

Annál nehezebb viszont úgy írni, hogy a) ne sztereotípiákat ismételjünk a fekete kontinensrõl, a „barbár” szokásokról és az éhezõ gyerekekrõl, és b) ne romantizáljuk túl Afrika szépségét, a lemenõ nap vörös korongját, az esetleges barátnõvel eltöltött, a szó szoros értelmében is forró afrikai éjszakákat – mert ugyebár a szenvedély hõfoka az afrikai nap alatt sokkal magasabb, mint mondjuk Izland jeges tájain.

Szudán

Humanitárius munkásként kilenc hónapot töltöttem Dél-Szudánban, Afrika egyik politikai, éghajlati és biztonsági szempontból legproblémásabb országában. Valójában Dél-Szudán nem ország, hanem inkább olyanszerû kvázi állam, mint hajdanán Koszovó vagy manapság Transznisztria vagy Abházia.

Míg Szudán nagy része muzulmán, addig Dél-Szudán lakossága keresztény vagy animista (az élõ és élettelen dolgokat is lélekkel felruházó õsi vallás). A Brit Koronától elnyert függetlenség után (1956) ez állandó feszültséget okozott, és nemcsak feszültséget, hanem polgárháborút is, ami 1972-ben fejezõdött be. Tizenegy évvel késõbb, 1983-ban kitört a második polgárháború, amely 2005-ben ért véget. A polgárháború alatt 4 millió ember vált menekültté, és 2 millióan vesztették életüket. A 2005-ben aláírt békeszerzõdés értelmében Dél-Szudán ideiglenes területi autonómiát kapott, és egy 2011-ben szervezett népszavazás során döntheti majd el a lakosság, hogy marad a Szudánnal való unióban vagy pedig független országgá válik. Egyszerûnek tûnik, de sajnos csak úgy tûnik. A polgárháború alatt a két ország közötti határon bõséges olajmezõket fedeztek fel, és most arra is megy ki a játék, hogy hol lesz a határ a két ország között, mivel mindkét fél magának szeretné tudni az olajban gazdag Abyei régiót.

Dél-Szudán

Augusztus elején landoltam Jubában, Dél-Szudán fõvárosában. A repülõgépbõl kíváncsian bámultam a tájat, és eszembe jutottak a szudáni konfliktusról olvasott könyvek – ami persze az idegességemet legkevésbé sem enyhítette. Ahogy kiléptem a repülõbõl, az volt az elsõ gondolatom, hogy felforr a tüdõm. Körülbelül 200 méter volt az épületig, de meg voltam gyõzõdve, hogy a nap a kifutó betonjába présel, és maximum folyékony halmazállapotban érem el a vámot. Szerencsére a szudáni tapasztalat elõtt még éltem a trópusokon, úgyhogy majdnem egy hónap alatt hozzá is szoktam, hogy a nap 24 órájában izzadni normális dolog.

Valójában Rumbeknek kellett volna Dél-Szudán fõvárosának lennie (ahol ez egyik ENSZ-táborban még úszómedence is van!), de politikai okok miatt Jubára esett a választás. Juba nemcsak úszómedencé(k)ben szûkölködik, hanem állandó villanyáramban, iható vízben, sima utakban, állásokban is. Juba a következõ három dologban nem szûkölködik: miniszterek, katonák és kalasnyikovok. Emlékszem, hogy elsõ pillantásra roppant lesújtott a fõváros hullámlemezbõl épített negyedeinek látványa, a szállongó illatok, a szegénység, a dél-szudáni életszínvonal. Ekkor még nem tudtam, hogy egy-két hónap múlva úgy fogok Jubára visszatekinteni, mint a civilizáció oázisára.

Bor

Borba tartottam, mivel ott volt a munkaadóm irodája. A Juba–Bor távolság 150 km, ami körülbelül 4–6 órás autóutat jelent. Esõs évszakban akár két napba is beletelhet a távolság befutása, és persze az is elõfordul, hogy az ember soha nem éri el a célját. 5 órás autóút után értem el Bort, ahol a következõ kilenc hónapot készültem tölteni. A táborunkba érkezés után kissé megrökönyödtem: három sátor állt a bekerített területen és ennyi. A helyi humanitárius iroda vezetõjeként érkeztem, úgyhogy abban a pillanatban eldöntöttem: nem szeretnék így élni a következõ hónapokban. Sikerült is a tábort annyira feljavítanom, hogy távozásomkor már igazi irodánk volt, szatellites internettel, jégszekrénnyel, villanyárammal és más „luxuscikkekkel”. Bor, Jonglei állam fõvárosa alig nagyobb egy kicsi falunál. Hullámlemezekbõl készített „épületek”, agyagból tapasztott és náddal fedett kunyhók (tukul, ahogy a helyiek nevezik) és kb. 5-6 téglaépület, amit évtizedekkel ezelõtt még a britek építettek. Elég hamar felfedeztem a helyi piacot. Nehéz elmesélni, hogy mi egy afrikai piac varázsa, aki még nem próbálta, annak ajánlom.

Mint már említettem, az iroda vezetõjeként érkeztem, és feladatom többek között az volt, hogy a projekteket felülvigyázzam. Két témakörre összpontosítottunk: mezõgazdaság és víz/higiénia. Vagyis a helyi közösségeket mezõgazdasági eljárásokra tanítottuk, új zöldségféléket próbáltunk meghonosítani, hogy a közösségek étrendje pozitív irányba változzék. Ez rendkívüli kihívás volt, hiszen 22 évig tartó polgárháború után – mialatt az emberek legfõbb foglalatossága az volt, hogy életben maradjanak és meneküljenek az állandóan változó frontvonal közelségébõl – a mezõgazdaság érthetõen háttérbe szorult. Továbbá kutakat fúrtunk, így szolgáltattunk ivóvizet az elszigetelt régiók számára. Vannak olyan régiók, ahol a legközelebbi kút 4-5 óra járásra van. Egy négyórás gyaloglás a tûzõ napon és kb. 45–50 C-fokban szinte gyerekjátéknak számít, ha arra gondolunk, hogy a nõknek ki kell várniuk a sorukat, ki kell pumpálniuk a vizet, majd a 20 literes korsót a fejükön hazacipelniük.

Dél-Szudánban számos törzs létezik, megemlíteném itt a négy legnagyobbat: dinka (õk vannak többségben), nuer, murle, mundari. A legtöbb törzs univerzuma a tehenek körül gravitál. Tehénben mérik a tekintélyt, a feleséget és néha az életet is: ha valakit meggyilkoltál, tehénnel lehet fizetni tettedért.

A feleség

Egyik este az éjjeliõrrel ültem a tûz mellett, és társalogtunk, már amenynyire az én arab- és az õr angoltudása megengedte. „A feleség”, mondja az õr,„ha panaszkodik, rossz feleség. A feleség, ha panaszkodik, megölni feleség”. Tíz perc gondolkodás után visszakérdeztem, hogy „Mit is mondtál?”, erre õ elismételte ugyanazt. Tehát végül is a hallásom nem csalt.

Néhány nap után a helyi kollégáim be is avattak a dinka lánykérési szokásokba. „Egy jó nõért”, mondják, „harminc tehenet kell fizetni.” Gyorsan utána is számoltam: 30 tehén = 30 000 dollár. Csak hogy komplikáljuk a dolgot: egy tehén tíz kecskét ér, míg egy kecske három rács félliteres kólát. Végeredmény: egy jó feleség 900 rács kólát ér.

Kérdezték tõlem, hogy mennyibe kerül egy európai nõ. Próbáltam én magyarázni, hogy ez Európában másként mûködik, és mi nõsüléskor nem fizetünk árat a feleségünkért. „Ingyen van a feleség?”, kérdezték hirtelen, és láttam, ahogy egy pillanat alatt Európa az ígéret földjévé változott számukra.

Malária és az elsõ lövések

Egy reggel úgy ébredtem, hogy az volt az érzésem: valaki savat öntött a hátamra. Ennél furcsább már csak az volt, hogy az égetõ érzés egyre csak terjedt a vállamra, a kezeimre, az arcomra. Néhány óra múlva egy belga nem kormányzati szerv által vezetett kórházban kötöttem ki, ahol 10 perc múlva meg is mondták: maláriám van. Egy kurta pillanatig el is felejtettem, hogy a malária bizonyos válfajaiba bele is lehet halni, és csak az jutott eszembe, hogy milyen vagány, mert végül is pofátlanság Afrikát megjárni malária nélkül. Helyzetkép: egyedül vagyok, a kollégáim városon kívül, maláriám van, a várva várt vakációmat akár el is halaszthatom, mert így utazni nem lehet, és körülbelül napi 12 órát kell dolgoznom. „Lehet ennél rosszabb?”, tettem fel a költõinek tûnõ kérdést. A válasz egy fél órával késõbb érkezett. A sofõr a táborba szállított viszsza, éppen az autóból szálltam ki, mikor pukkanásokat hallottam. Az elsõ gondolatom az volt, hogy valaki petárdát robbant. A sofõrre nézve rájöttem, hogy itt azért komolyabb a helyzet. A táborunk mellett tanyázó katonák általános lövöldözésbe kezdtek, és a „pukkanás(ok)” az AK–47-es fegyverek hangja volt. Hátra arc, száguldás a város felé, persze közben két katonai ellenõrzõ ponton kellett átrimánkodnunk magunkat. Az éjszaka 40 fokos lázzal telt el, reggelre a lövöldözéses jelenet és a fejem mellett elsüvítõ golyó csak álomnak tûnt. Délután, miután a terep biztonságosnak tûnt, visszamentem a táborba. Álom vagy nem álom: a parkoló mellett álló egyik fába fúródva egy golyót találtam. A maláriát aránylag könnyen átvészeltem, és közben napi tíz órát dolgoztam. Paradox módon a malária elleni gyógyszer mellékhatásai készítettek ki igazán.

Mikor a vérvizsgálatom eredményére vártam, a kórházban az egyik nõvér körbevezetett. Láttam egy alultáplált kétéves kisgyereket, amilyent addig csak a tévében: bõrrel összeillesztett csontváz. Miután a maláriából felépültem, visszamentem a kórházba, hogy a kisgyereket megkeressem, õ már nem élt.

A kórház

Már említettem, hogy Borban van egy kórház, amelyet egy belga szervezet vezet. A szervezet álláspontja az volt, hogy mindenik törzsbõl érkezõ beteget ápolják, nemcsak a többségi dinkákat. Novemberben a dinka és a murle törzs között párszor fegyveres összetûzésre került sor, és ez áldozatokkal járt. November 29-én az áldozatul esett dinkák néhány hozzátartozója gyülekezni kezdett a kórház falain kívül, amikor megtudták, hogy a murle törzs tagjai közül páran a kórházban vannak. A tömeg egyre nõtt, mígnem lerohanták a kórházat, azzal a szándékkal, hogy a murle pácienseket megöljék. Ez részben sikerült is, de közben az orvosok és nõvérek átmentettek néhány pácienst a saját táborukba. Ez azonban nem állította meg a tömeget, a tábort is lerohanták, veszélybe sodorva az orvosok, nõvérek életét, és az életben maradt murlé embereket botokkal halálra verték. Ekkor (kissé késõn) közbelépett a helyi katonaság, és általános lövöldözés kezdõdött, amely csak 2-3 óra múlva csendesedett el. Hogy közben hol voltak az ENSZ-katonák, akiket mindnyájunk adójából fizetnek? A saját táborukban, lehúzott rolókkal. No comment.

Az esetet úgy úsztuk meg a kollégámmal, hogy az ENSZ Menekültügyi Fõbiztosságának táborába menekültünk, ahonnan estig nem engedtek ki. Közben ENSZ-biztonságiak érkeztek Jubából és Kenyából. Csak így tudtam meg, hogy a belga szervezetnek dolgozó összes barátomat Kenyába evakuálták. Emlékszem, aznap éjszaka a Borban maradottak közül mindenki az üveghez nyúlt, folyt az alkohol. A frusztrációt, félelmet, stresszt kénytelenek voltunk valamibe fojtani – néha csak így lehet ép ésszel átvészelni az ilyen pillanatokat. Szomorkodtunk a halálra vertek sorsán, ünnepeltünk, hogy a humanitárius munkások közül mindenki túlélte az „esetet”, és az evakuált kollégáink egészségére koccintottunk, akik közül késõbb többen pszichológus segítségére szorultak.

A búcsú

Ilyen és ehhez hasonló események közepette hamar eltelt a szudáni küldetésem. Kilenc hónapig éltem sátorban, ahol zuhanyként egy lavór meg egy csupor szolgált. Voltak esték, amikor európai klubokba kívánkoztam, és reggelek, amikor a fél királyságomat odaadtam volna egy cappuccinóért és egy friss croissant-ért. Viszont az esetek túlnyomó részében azt éreztem, hogy itt és most jó helyen vagyok, bármilyen furcsán is hangzik. Soha nem felejtem el a szombat esti bulikat, mikor a többi humanitárius munkással hajnalig táncoltunk, és hát van bizonyos dekadencia abban, mikor az ember a semmi közepén Shakira – aki amúgy nem a kedvencem – csípõmozdulatait utánozza, miközben egy whiskysüveget egyensúlyoz.

Humanitárius munkás optikáján keresztül nézve Dél-Szudán szomorú hely: az államépítés bármikor kudarcba fulladhat (sikeres államépítésre nincs igazán pozitív példa), a háború bármelyik pillanatban újra kitörhet. Minden negatívum, frusztráció ellenére volt valami Dél-Szudánban, ami megfogott. Talán bírtam volna tovább is, de személyes okok miatt úgy döntöttem, hogy országot váltok egy idõre. Ki kell pihennem magam egy nyugodtabb helyen, de mindenképp visszatérek. Most Európában minden illúziónak tûnik, és a szudáni világ tûnik valóságnak.

Bartis Ervin