„Az első az ige” – búcsú Makovecz Imrétől

Vannak emberek, akiket vérség nem köt hozzád, mégis, még meglett emberként is atyai szeretettel hallgatod, csüggsz rajta, úgy érzed, szavaival simogat, szeretetével megfüröszt.

Ilyen volt számomra a közelről soha nem látott Makovecz Imre. Móriczos bajszával, halk, de határozott, megfontolt szavaival, nyugalmával, az öntörvényű, karakteres s nemzetépítő emberek fajtájából való volt, aki jó időben és jókor szólott, amikor mi már azt kérdeztük: ez Magyarország? És amikor Csoóri Sándor szavai mellett szavai számunkra is hallhatóvá váltak, csak akkor kezdtük el hinni, hogy a népünkről vallott igazunk – amelyben mellesleg egész életünkben hittünk – igaz! Felemelhetjük a lehajtott fejünket, hajlott, megroppant derekunkat, egymásba csúszott csigolyáinkat megropogtathatjuk, kiegyenesedhetünk. Mert azt mondta ki szentenciaként, az igazság eszenciájaként, ami cirógatta a mi szívünk, s megerősített veszendő hitünkben. Makovecz Imre Kós Károlyt tekintette példaképének, s a magyar organikus építészet megteremtője volt. Csodálatos épületei, szárnyas oltárai s szárnyas angyalai a vallásos hitben, a magyar mese-, rege- és mítoszvilágban gyökereztek, gyökereznek. És azokat összegezte, ötvözte csodálatos álomegységgé. Ő maga így vall erről: „Kezdettől azt az épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség előtt már állt.” A föld, az ég, a világmindenség egységét – mondhatnánk.

Ezt az épületet – az égig érő templomot – ha a valóságban nem is, lélekben Makovecz Imrének sikerült felépítenie. S nem azért, mert a legnagyobb építészek fajtájából való ember volt, nem. Makovecz Imre, az építészmester „léleképítő ember” volt, aki épületeibe, mint modern Kőműves Kelemen, beleépítette a lelkét, szellemét, mert tudta, vallotta és hirdette: az „ige az első”, s akinek a szavaira éppen ezért egy nemzet figyelt. És a mű – befejezetlenül bár, de – áll. Az organikus formákról pedig azt mondta: „Az a fa viszont a föld alatt ugyanakkora, mint a föld felett. A mélyben lévő rész, a láthatatlan gyökérzet élteti. Ilyen gyökérzet a magyar szellem. Az organikus építészet lényege is ez – nem arról van szó csupán, hogy szerves formákat rajzolgatunk.” Hanem, tehetjük hozzá, a táj, egy nép lelkéből fakad! Viszont, el kell mondanunk azt is, a magyar organikus építészet megteremtője bár megépíthette a sevillai magyar pavilont, nem építhetett egyetlen jelentős épületet sem szülővárosában, a nemzet fővárosában. Szőcs Géza államtitkár halála kapcsán úgy fogalmazott, hogy a „késői korok” aligha fogják megérteni, hogy Makovecz Imre miért nem kapott egyetlen jelentősebb megbízatást sem Budapesten. Ami viszont minket, székelyeket örömmel tölthet el, Csíkszeredának van egy csodálatos temploma, a helyiek szerint „szárnyas templom”, s a háromszéki Vargyasnak is. Olyan, amely a „táj lelkéből” fakadt. És ott van az oltár is, amely az ő hitéről vall a somlyói nyeregben. Tervezőirodája 2010-ben ment csődbe, hat embert kellett elküldenie, erről keserűen nyilatkozott: „Az ember leszállítja a munkát, kér egy teljesítési igazolást, majd elküldi a számlát. Pénz még sehol, az összeg negyedét viszont rögtön be kell fizetni az államkasszába. Aztán nem fizet a megrendelő. A következő sem fizet. Az APEH ekkor zárolja a számládat, két hónap múlva már a rezsit sem tudod fizetni, küldheted el az embereket.” Irodájának, a Makonának a felszámolása egybeesett azzal, hogy Rómában a La Sapienza Tudományegyetemen díszdoktori címet vehetett át. Erről így beszélt az építészfórumnak: „Ez egy rendkívül érdekes, ambivalens helyzet. Ott barokk ruhába fölöltöztetik az embert, nagy ünneplést rendeznek, és miközben ezt átéli, elkerülhetetlenül átéli azt is, hogy 75 éves korában bezárták a boltját.”

76 éves volt. A kitüntetéseiről, vállalt és vallott feladatairól, művelődésszervező tevékenységéről most nem írok. De annyit azért még szeretnék elmondani: minket, székelyeket úgy szeretett, mint a fiait. A szülőfalum melletti Tolvajos-tetőről egy interjúban úgy beszélt, mintha gyermekkorában ott, velem együtt szedte volna a málnát.

A gyász, a részvét az önzetlen emberi szeretet csöndes himnusza. Most téged gyászolunk nagy és fájdalmas gyászunkkal, Makovecz Imre!

Isten nyugosztaljon, szárnyas angyalok kísérjék lépteid!

Lőrincz György