A Világbank Wolfowitz után

A bank miniszteri felügyelőbizottságának rosszallásával és munkatársainak nyílt felháborodásával szembesülve Wolfowitznak igen halvány reménye volt arra, hogy átvergődjön megbízatásának utolsó három évén. A felzúdulás oka az, hogy Wolfowitz rendkívül bőkezűen megjutalmazta barátnőjét 2005-ben, aki azért távozott a banktól, hogy előkészíthesse főnöke megérkezését az intézményhez. A nemrég kiderült intézkedés komoly csapást jelent a Világbank hitelességére egy olyan időszakban, amikor a bank igen magasra tette a mércét az intézményvezetési szabályok tekintetében.

De még Wolfowitz kikényszerített lemondása után sem történik változás, ha George Bush amerikai elnöknek lehetősége van kiválasztani a Világbank következő vezetőjét, akárcsak a többi amerikai elnöknek a bank második világháború utáni létrehozása óta. Ehelyett a Világbank elnökének kinevezése nyílt és átlátható folyamat kellene hogy legyen, amelynek célja a legjobban felkészült jelölt kiválasztása akár az Egyesült Államokból, akár Európából vagy a fejlődő világból.

Wolfowitz gyengesége az volt, ahogyan a Világbankhoz került, ahogy az amerikai adminisztráció – amelynek nem erős oldala a nemzetközi együttműködés – kinevezte az intézmény élére. A Világbank egy fejlesztési pénzintézet. Csakhogy Wolfowitz korábbi tevékenysége az amerikai védelmi, illetve külügyminisztériumban nem biztosított számára kellő szakértelmet és tapasztalatot ezen a területen. Inkább az Egyesült Államok elbukott iraki háborújának kitervelésében játszott szerepe nyomán vált híressé. Abban mindenki egyetért, hogy briliáns elme, de elképzelhetetlen, hogy egy nyitott, átlátható és sokoldalú szelekciós folyamat nyomán épp ő került volna a Világbank elnöki székébe.

Akkor is erre a következtetésre jutok, ha rokonszenves számomra a Bush-adminisztráció szándéka a változás előidézésére a Világbanknál. Régóta támogatom, hogy a bank helyezze át tevékenységének súlypontját a közönséges hitelfolyósításról a vissza nem térítendő kölcsönökre – a Bush-adminisztráció ezt erőteljesen támogatja. Csakhogy a gazdasági fejlesztésben tapasztalattal nem rendelkező személy kiválasztása nem szolgálta az előrelépést ezen a téren.

Egy jóval nyíltabb szelekciós folyamat valóban kiszúrta volna, hogy Wolfowitz barátnője a Világbanknál dolgozik. Ez a körülmény lényegtelennek tűnhet, de nem az, tekintettel a bank szigorú nepotizmusellenes politikájára. Ha Wolfowitz a legalkalmasabb jelöltnek bizonyult volna, a szelektálóbizottság talán megtalálta volna a módját, hogy nyíltan és átláthatóan enyhítse ezt a körülményt. De mivel a bankelnök felkészültsége kérdéses volt, a barátnőügybe már az elején belebukhatott volna.

Miért törődik bele a világ a status quoba, és miért hagyja, hogy az Egyesült Államok döntsön a Világbank elnökének személyéről? Ez a globális kormányzat silányságát jelzi. Európa nem keresztezi Amerika útját, mivel meg kívánja tartani azt a szintén idejétmúlt előjogát, hogy ő nevezze ki a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank testvérintézményének vezetőjét.

Ázsiának nincs más választása, mint belenyugodni az Egyesült Államok és Európa svindlijébe, mivel erősen alulreprezentált mindkét intézményben. Ami pedig Afrikát illeti, az ottani vezetők vonakodnak bármi olyat mondani vagy tenni, ami megszakíthatja a Világbank bőkezű adományait.

Sokan – köztük én is – hosszú ideje kifogásoljuk a Világbank- és az IMF-vezetés kiválasztásának folyamatát. Hogyan folytathatja a bank és a Valutaalap a jó kormányzat és az átláthatóság hirdetését a fejlődő országokban, ha saját háza táján képtelen a változtatásra?

A két szervezet időnként odaadást színlel a probléma iránt. De mindeddig nem mutattak igazi elkötelezettséget a változtatásra vonatkozóan. Meg kell vallani, a Valutaalap vezetősége bizonyos fokú erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy a fejlődő, főként ázsiai gazdaságok számára nagyobb súlyt biztosítson az IMF irányításában. Megfelelő kitartással ez a folyamat végül elindíthatja a szükséges változásokat.

Sajnos, az IMF erőfeszítéseinek üteme nagyon lassú. Ugyanakkor a Világbanknál mintha semmi nem történne ez ügyben.

Talán ha Gordon Brown lesz az Egyesült Királyság új miniszterelnöke, ő majd képes lesz meggyőzni a gazdag államok G7 csoportját, hogy álljon a változtatás élére. Az IMF miniszteri felügyelőbizottságának vezetőjeként Brown ugyanúgy érti a helyzetet, mint bárki más.

Vagy talán Wolfowitz bukása lesz a katalizátor. Talán a Világbank vagy a Valutaalap következő elnöke végre nem a szakterületen kívülről érkezik majd. Nagyon sok olyan potenciális jelölt van, aki megfelelne a tisztség betöltésére, és nem amerikai. Trevor Manuel dél-afrikai pénzügyminiszter hozzáértéssel dolgozott a Világbank felügyelőbizottságának vezetőjeként, és nagyszerű bankelnök lehetne. De akár egy rátermett amerikai is lehetne az elnök. Esetleg Bill Clinton?

Bárhogyan is a Világbank- és a Valutaalap-elnök kiválasztási folyamatát sürgősen módosítani kell. Wolfowitz bukásának az a legvilágosabb üzenete, hogy a status quo iránti türelem ideje lejárt.

Kenneth Rogoff

A szerző a Harvard Egyetem közgazdász-professzora, az IMF egykori vezető közgazdásza

Fordította: Fall Sándor © Project Syndicate, Krónika 2007