A túlélő szörnyeteg

Holott megint csak nem a legjobban megszervezett regények közé tartozik ez a szerző roppant termékeny, éppen huszonöt éve zárult pályáján (s a „megint csak” az Agave könyvek remek Dick-sorozatában mostanság megjelent regényekre vonatkozik). Ennek a termékeny pályának is különösen gazdag szürete volt a hatvanas évek közepén: évente több regénye is megjelent, ami akkor is szép teljesítmény, ha ezek zöme elmarad az olyan remekektől, mint az Ubik, A Halál útvesztője vagy az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? Klasszikus persze esett ekkorra is: a Palmer Eldritch három stigmája, amelynek szerzői utószavából az is megtudható, hogy akkoriban egy világvégi kis kunyhóba húzódva dolgozott, egyetlen aprócska helyiségbe zárva össze magát sötét félelmeivel és különféle szenvedélybetegségei kiváltotta lázálmaival. Meg is látszik ez a szövegeken, „sötétség” és pesszimizmus tekintetében a legtöményebbek az egész pályáján.
Philip K. Dick nem a szabványos értelemben vett sci-fi író. Nincsenek űroperái, bár szereplői néha átszelik a csillagok közötti kitöltetlen területet, s landolnak más bolygókon – de legyenek bármilyen járművön (mint A Halál útvesztőjében) és égitesten (mint a Palmer Eldritchben), szereplői a saját tudatukban és a másokéban utaznak igazából. Vagy még inkább: tévednek el. Philip K. Dick mindent tudott a mentális szörnyszülöttekről, talán mert ő maga is valami hasonszőrű alak lehetett. Regényei leginkább attól nyomasztóak, hogy egyetlen szereplőjük sincs, akit ne a legeltorzultabb alantas vágyak irányítanának – emberi roncs valamennyi, a kicsi gyerektől a bölcsnek tűnő öregig, mint ahogy az legszókimondóbban a Figyel az ég című opusában olvasható. A Dr. Vérdíj lázálmok tekintetében felveszi a versenyt bármely más nyomasztó szövegével, sőt, egyben-másban túl is tesz rajtuk. Ne gondoljunk horrorisztikus naturalizmusra: félig-meddig még mindig az emberi elme mélyén lappanganak a szörnyetegek, de most némi természetfeletti íz is vegyül a sztoriba. „X-aktás” témája korábban is volt: ilyesmi a Kizökkent idő, a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr vagy A kozmosz bábjai is, amikor a hétköznapi életben veszítik el saját magukat a szereplők, talán jobban is vannak megszervezve, még azzal együtt is, hogy az elsőnek a vége inkább vicces és nem nagyon kitalált, a harmadiknak pedig bosszantóan gyenge, de természetfölötti képességekkel csak kevés helyen rendelkeznek a szereplői: a Transz látnokai például, leszámítva persze a gyakran feltűnő prekogokat (pre-kognitívek, afféle jövő-érzékelő látnokok, állandó alakjai Dick univerzumának). És ne felejtsük, hogy nem a sorozat hatott Dickre, hanem fordított a helyzet. (És kiszólásként meg kellene említeni még sikerfilmek tucatjait, ahol Dick keze nyoma ott van, nemcsak az ő munkáiból született filmekét – Szárnyas fejvadász, Emlékmás, Különvélemény, A felejtés bére, Kamera által homályosan, Next –, hanem például a Mátrixot, amely látványosan odanyúl Dick látszatvilág-tematikájához).
A Dr. Vérdíj negatív utópiája a nukleáris holokauszt túlélőinek megmaradásáról szól. Az emberek az őskori közösségek hordaformációi és -viszonyai között próbálják újraszervezni magukat, egy olyan időben, ahol csak nagyon kevesen tudják, hogy a korábban kényelmet és nyugalmat biztosító eszközöket, gépeket hogyan kell előállítani, vagy – ha kivételes szerencsével épségben maradt is egy – karbantartani, javítgatni. Egészen „kicsi” és „jelentéktelen” dolgok értékelődnek fel ebben a világban, mint a szemüveg vagy a valamelyest nagyobb léptékű emberi kommunikáció – a rádiózás vagy a kétkezi ember, az ezermester. Dick módszere szokásos: kiválaszt néhány fazont, s azokat küldi végig a szellemvasúton, úgy, hogy ők ragadnak benne végül rémnek. S ezek között paranoiás tudós és ártatlan kisgyermek épp úgy van, mint sugárfertőzés következtében végtagok nélkül született ember (Dick szavával fokoméliás). Dicknek a legparányibb illúziói sincsenek az emberekről: a végső kataklizma árnyékában is önös anyagi és szexuális érdekek mozgatnak mindenkit. A kertváros nyugalma mögötti mohó önzés, a lakóparkok népének nyálcsorgató luxushajhászása – Dick saját közösségének kegyetlen kritikája, kemény kikezdése ez, ahogy megszokhattuk tőle. És a tágabb környzeté, a hidegháborús Amerikáé: a kommunistavadászattól (amelynek egyik felesége révén Dick is meghurcoltja volt) egészen a látnoki módon megjósolt reageni csillagháborús vízióig – Dicknek egy jó szava sincs a fegyverkezési versenyhez asszisztáló alakokról. Vagy még egy beteljesedett vízió a társadalom lexikális túlképzettségéről, ahol nehezebb egy jó asztalost vagy szerelőt találni, mint bölcsészdoktort.
Föntebb írtam: nem a legjobban megszervezett regénye, ami a sztori kitaláltságára vonatkozik. Mert van egy jó adag döcögősség ebben az egészben, nehézkesség, mintha nem lenne teljesen kitalálva és nyugtatóan megmagyarázva az „új világ”, nem tudja egészében kihasználni a helyzetet Dick, amire volt már példa, mondjuk Az ember a Fellegvárban esetében. Gátló kisszerűség ez a dél-kaliforniai kisközösség, de ez lehet, hogy csak a tömeg-sci-fik által kizsigerelt beidegződés: hogy mindennek New Yorkban vagy Los Angelesben kellene történnie. Mindezt tudom, és mégis. A másik probléma a befejezéssel van: úgy van vége, hogy nem oldódik meg semmi, inkább csak pár év haladékot kapnak a túlélők, s noha ezzel magában nincs is semmi baj, sőt valahogy indokolatlan az egész. Dick talán dramaturgiai hibát, hibákat ejt, hogy nem hangsúlyozza a regény végpontját, illetve az egész fontosságát: tulajdonképpen nem érti az olvasó, mi olyan nagy dolog az, ami megoldódott. Mintha kevés lenne, hogy csak erre ment ki ez a fordulatos és sötét történet. Dick sietett, sokszor tolta el a kiváló ötletekre épülő regények végét, ahogy fentebb is írtam, nem tudom, hogy a megélhetés, vagy saját széteső egyénisége miatt-e. Pedig érezhetően ki lehetett volna dörzsölni ebből a sztoriból egy kőkemény remekművet. Ugyanis ami magát az írást illeti: odabilincsel a székhez a Dr. Vérdíj. Nemcsak a próza sodró lendületű és áradó (amiért újfent és megint dicséret illeti a fordító Pék Zoltánt), de a csavarok és a megszakítások is jó helyen következnek be a sztori belsejében, feszesen, mondhatni, a kellő pillanatban. Csak az a zavaró háttér ne lenne, az a hangsúlyeltolódás, mértékelvetés a befejezés körül.
Dick-rajongóknak kötelező, s azoknak is, akik kedvelik a jövőt alakító víziókat. Dick korának egyik legfontosabb látnoka volt, s most nem is annyira történelmi-politikai téren gondolom, hanem a prózairodalom alakításában. Problémái és ötletei mai napig foglalkoztatják az írókat és a filmeseket, elgondolásainak tökéletesítése és elmélyítése mai napig tart. Hiába, hogy sokkal fegyelmezettebb írók több következetes remekművet tettek le az asztalra kortársai közül, a mai művészetre ő az egyik legnagyobb hatást gyakorló szerző. A kulturális túltengés nagy túlélője.

Philip K. Dick: Dr. Vérdíj. Fordította Pék Zoltán. Agave könyvek, Budapest, 2007