A történelem nem újrajátszható

Miért választotta a történelmet, és ezen belül a 20. század magyar politikatörténetét kutatási tárgyául?

Magyar–történelem szakos tanárnak készültem, tehát az irodalmat is szerettem, végül mégis a történelemnél kötöttem ki. Talán azért, mert a történésznek könnyebb a feladata: mindig vannak dokumentumok, amelyek támpontot kínálnak. Nem
kell kitalálnia dolgokat, mert ha szorgalmasan gy?jt, olvassa a dokumentumokat, abból valami mindig kikerekedik. Persze a kreativitásnak is van szerepe a dokumentumok öszszerakásában, értelmezésében. Ám a gy?jtögetéshez inkább szorgalom kell. Mindent összevetve tehát „polgáribb” és nyugodtabb foglalkozás a történészkedés és tanárkodás, mint
írónak lenni.

Könnyebb száz év távlatából kutatni, mint ha például a honfoglalással foglalkozna?

Könnyebb és nehezebb. A honfoglalással, az ókorral foglalkozóknak sokkal nagyobb technikai tudást kell felhalmozniuk. Régésznek, nyelvésznek, filológusnak kell lenniük. A 20. századdal úgy is lehet foglalkozni, hogy nem tudunk latinul, és a kézírásos német gót bet?k ismerete sem feltétel. A 20. századdal viszont az a probléma, hogy olyan irtózatos mennyiség? forrásanyag áll rendelkezésünkre, amit lehetetlen áttekinteni. Míg például a magyar honfoglalásról alig néhány sornyi írott anyag maradt fenn, a 20. század hatalmas papírmennyiségét nagyon kell szelektálni. Az is szempont, hogy a 20. század közvetlenül összefügg a jelennel, a ma emberét leginkább foglalkoztatja. Úgy t?nik, két dolog érdekli igazán az embereket: a legrégebbi id?k – hogy honnan eredtünk –, amir?l semmit nem tudunk, vagy nagyon keveset; és azok az id?szakok,
amelyeket megélt történelemnek ismerünk, és nagyon karakteres véleményünk van róluk.

Ön úgy fogalmaz, hogy a történelemben abszolút objektivizmus nem létezik – miben áll tehát az Ön szubjektivitása?

Abszolút objektív történetírás valóban nincs, de mégis törekszünk rá. Az én szubjektivitásom els?sorban abban áll, hogy magyar vagyok. Második forrása a szocializációm, vagyis az, hogy paraszti közegb?l indulva váltam értelmiségivé, és nem
származom – példának okáért – arisztokrata családból. Egészen biztos, hogy az érzékeny témákról – mint amilyen a trianoni békeszerz?dés – egy magyar történész másképp ír, mint egy román. Ugyanakkor, ha a szakmáját komolyan veszi a magyar, a román vagy a szlovák történész, ha ugyanazokat a dokumentumokat tanulmányozza – és ennek megvan a
lehet?sége –, akkor nagyjából ugyanazokat kell megállapítania. Tudomásul kell venni, hogy 1918. december 1-jén Gyulafehérváron volt egy román nemzetgy?lés, ahol határozatot hoztak Románia és Erdély egyesülésér?l. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy ez önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy Erdély Romániához kerüljön. Ehhez a
nagyhatalmak akarata és az Erdélybe bevonuló román hadsereg is kellett. Azt gondolom, így eljuthat a nemzeti történész is egy nemzetközileg elfogadható állásponthoz, miközben – és itt jön be a szubjektivizmus – a román történész ezt valószín?leg mindig történelmi igazságtételként és pozitív fejleményként értékeli, míg a magyar tragikus eseményként értelmezi. A történetírás tehát részben tudomány, részben szépirodalom vagy fikció, ezt tudomásul kell venni.

Munkáiban cáfolja, hogy a trianoni és a párizsi békeszerz?dések a nagyhatalmak tájékozatlanságának következményei lennének. Nem gondolja, hogy úgy könnyebb lenne elfogadni ezt, a magyarok számára kedvez?tlen döntést?

Ez éppen olyan kérdés, ahol megragadható a professzionalizmus és a dilettantizmus közötti különbség. Mi
sem egyszer?bb, mint egy ilyen traumatikus eseményt úgy magyarázni, hogy a felel?sséget elhárítjuk, kijelölünk egy b?nbakot, ezek lehetnek a nagyhatalmak, a kishatalmak, esetleg a zsidók, s akkor minden rendben van, mert van egy nagyon egyszer? magyarázatunk egy bonyolult problémára. De ha valaki szakszer?en közelít ezekhez a kérdésekhez, és
ideje, módja van arra, hogy a rendelkezésre álló dokumentációkat áttanulmányozza, akkor látnia kell, hogy a nagyhatalmak pontosan tudták, mi a különbség Budapest és Bukarest között. Egyébként a magyar statisztikák alapján dolgoztak. Nem azért hoztak etnikai szempontból igazságtalan döntéseket, mert nem tudták, hogy a Székelyföldön vagy a Csallóközben
magyarok laknak, hanem mert az etnikai szempontokat mindig másokkal is társították. Például közlekedési, gazdasági és stratégiai szempontokkal, s?t bevallottan azzal is, hogy ki a gy?ztes és ki a vesztes. Megmondták kerek perec: ha egy
vesztes és egy gy?ztes érvei ütköznek, akkor a gy?ztest fogják támogatni. Ezért történt, hogy minden vitás kérdésben, ami a határmenti magyar területekkel kapcsolatban felmerült, mindig a magyarok ellen döntöttek. Természetesen Wilson elnök
nem volt tisztában azzal, hogy kik a székelyek, és nyilván nem tudta volna lerajzolni, hogy hol folyik az Olt. De nem is ez volt a feladata; ezzel szakért?k foglalkoztak.

Ön tanulmányozta az 1920 és 1945 között kisebbségben és szórványban él? magyarok helyzetét. Menynyire változtak, javultak azóta a körülmények?

Különböz? korok összehasonlítása mindig nehéz, de nem lehetetlen. A két háború között jobb feltételek között m?ködtek a magyarság kisebbségi szervezetei, mint az államszocializmus id?szaka alatt. Az 1920-as és 30-as években voltak gazdasági szervezeteik, nem koboztak el minden földbirtokot, ingatlant, az egyházi autonómia nem csorbult, és ez bizonyos
fajta védettséget, biztonságot nyújtott a magyar kisebbségnek. Az államszocializmus korában az egyén teljesen kiszolgáltatottá vált, az egyházak m?ködését is korlátozták, a magánvagyon megsz?nt, pedig az mindig ad az embernek egyfajta biztonságot az állammal szemben. Ez volt a legrosszabb id?szak a magyar kisebbség szempontjából. A rendszerváltás utáni évek ismét sokkal több lehet?séget biztosítanak a nemzeti identitás meg?rzése, fejlesztése
vagy a politikai érdekek artikulálása terén. Ha egyéni tapasztalataim alapján összehasonlítom az 1989 el?tti és a jelenlegi erdélyi helyzetet, akkor óriási változásokról beszélhetek. Ezek általában pozitív változások. Úgy gondolom, hogy ezek a pozitív tendenciák a továbbiakban is folytatódni fognak.

Biztos sokszor felteszik önnek a kérdést: mi lett volna, ha...?

Bár nem tudok rá válaszolni, valóban mindig felteszik. És tulajdonképpen mi, történészek is feltesszük. Amikor valamit tanulmányozunk, értelmezünk, többször felmerül: ha ott másként lép ez vagy az, akkor esetleg más irányt vesz a történelem.  A trianoni békeszerz?dés kapcsán szokott például felmerülni, hogy a magyar delegáció 1920-ban azt terjesztette el?ször el?, hogy történeti, gazdasági és mindenféle jogcímen Magyarországnak a régi területéhez lenne joga, s ha ezt nem fogadják el, legyen népszavazás. Vagyis a delegáció maximális igényekkel lépett fel. Ezért felvethet?, mi lett volna, ha a magyar delegáció kisebb igényeket támaszt, és nem mindent, hanem csak a határmenti magyar területeket
kéri vissza. Vagy például, ha a Károlyi-kormány 1918 ?szén, 1919 elején hamarabb elhatározza, hogy fegyveresen véd meg bizonyos területeket, és nem hagyja, hogy a román csapatok eljussanak a Tiszáig, hanem megpróbálja ?ket Csucsánál feltartóztatni. Akkor úgy megy a magyar békedelegáció tárgyalni, hogy nagyobb területek vannak magyar fennhatóság alatt.  Elképzelhet?, hogy birtokon belülr?l, tehát jobb pozícióból tárgyalva még 1920-ban is lehetett volna valamit elérni. De
mindez csak feltételezés, amelyre ellenpéldák is hozhatók. A törökök például nem fogadták el a békeszerz?dést, fegyveres ellenállást hirdettek, és kétéves harc után elérték, hogy Kisázsia Törökországé maradt, nem került Görögországhoz. Érzékeljük, hogy így is lehetett volna dönteni, de nem tudjuk modellezni, hogy annak pontosan mi lett volna a következménye. A történelmet nem lehet újrajátszani.

Romsics Ignác
1951-ben született Homokmégyen. Történészi pályafutását levéltárosként kezdte Kecskeméten. 1977–1985 között az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 1986–1991 között a Magyarságkutató Intézet igazgatóhelyettese. 1991 óta az ELTE-n tanít, 1996 óta a történettudomány habilitált doktora, 1998 óta az Újkori Magyar Történeti Tanszék professzora. 1993–2003 között megszakításokkal az Indiana University (USA) Magyar Tanszékén volt vendégtanár. 2001-ben lett az MTA levelez? tagja. F? kutatási területe a 20. század magyar politikatörténete, különös tekintettel a két világháború közötti id?szakra (Trianon, Horthy-korszak). Munkásságát 2005-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták.