A tömeg és a többpártrendszer – hozzászólás egy sosemvolt vitához

Az alábbiakban szerény adalékokkal szolgálnék tehát egy sosemvolt vitához.

Hadd kezdjem azzal, hogy az európai társadalmakban a politikai pluralizmus és törésvonalak megléte teljesen természetes, megszokott dolog. A pártpolitikai differenciák mögött rendszerint elvi, ideológiai meggyőződések is állnak, de korántsem csupán azok. Ilyen törésvonalak természetszerűen alakulnak ki minden olyan demokratikus országban, ahol a népesség felekezeti, foglalkozási vagy osztálykategóriák szerint megosztott, ha eltérő társadalmi és gazdasági érdekek tagolják a lakosságot.

A kelet-európai totalitárius rezsimeknek azonban tagolatlan tömegekre volt szükségük a totális uralom fenntartásához. Támogatóikat már a kezdet kezdetén zömmel olyan emberek közül szerezték, akik a pártrendszer egészét megvetették, annak álságos és képmutató volta miatt, s akiket ezért korábban egyetlen párt sem tudott tartósan magához kötni.

Sztálin viszont már teljesen tudatosan törekedett arra, hogy a szovjet társadalomban létező szervezett társadalmi alcsoportok hatalmát és szolidaritását megtörje. A parasztságot 1933-ban mesterséges éhínséggel, deportálásokkal, likvidálással, majd kollektivizálással tette tönkre, a munkásságot, a szakszervezeti mozgalmat és munkásszolidaritást pedig a sztahanovista rendszerrel. A harmincas évek végén pedig saját bürokratáitól és a hadsereg vezérkarától (a kiváltságos osztálytól) is megszabadult, akikkel a korábbi tisztogatásokat megszervezte: likvidálta a hóhérokat.

Mindennek néven nevezhető politikai indoka alig volt, hiszen ezek az emberek vagy csoportok nem voltak a rendszer ellenségei, és valószínűleg egyhamar nem is váltak volna azzá. Csak akkor értjük meg igazán, ha figyelünk arra, hogy a totális uralomnak tagolatlan tömegre van szüksége. Csak olyan emberek készek a feltétlen lojalitásra a mozgalom iránt, akiknek nincs más emberi, családi vagy rokoni kötődésük, s a világban való helyüket a párttagság vagy a mozgalomban való részvétel révén értik meg. Ezért Sztálin, majd szovjet mintára a kelet-európai diktatúrák minden eszközzel azon voltak, hogy a gyanú elemét bevigyék az emberi kapcsolatokba. Elvvé tették, hogy a bűnössel való kapcsolat maga is bűn. Ha valakit gyanúsnak tartott a rendszer (mindegy miért), ismerősei voltak az elsők, akik önként jelentették, hiszen az egyetlen módja volt annak, hogy magukat tisztára mossák.

Mindez azonban ma már a múlt, s a kelet-európai társadalmak újra strukturált társadalmak lettek, többpártrendszert és demokráciát működtetnek. Csakhogy a demokrácia Kelet-Európában ma nyugati importáru, aminek implantációját ezek a társadalmak szinte reflektálatlanul végezték el: nem törekedtek arra, hogy a demokráciát a helyi, sajátos, multietnikus valósághoz igazítsák, vagy esetleg egy sajátos, autochton demokratikus rendszert munkáljanak ki, amely képes a multietnicitást a demokratikus struktúrába beemelni. Holott világos, hogy a nyugat-európai demokratikus modell ilyen tekintetben deficites, és alkalmatlan arra, hogy multietnikus társadalmak problémáit integrálja. Jól bejáratott elemeit képezik az emberi jogok eszméje és a tolerancia elve, de nem kínál intézményes és elvszerű megoldást a nemzeti kisebbségek problémájára. A kollektív jogok eszméjétől gyakorlatilag egész Európa (inklusszíve maga az Európai Unió is) húzódozik. Kelet-Európa nemzeti kisebbségei tehát megint, immár sokadszorra, magukra maradtak, helyben felkínált intézményes és jogi megoldások nélkül. A területi autonómiáknak az a rendszere, amelyeket a nyugati (spanyolországi, olaszországi) tapasztalatokból ismerhetünk, keleten az egységes nemzetállam logikája és a túlhajtott, kirekesztő nacionalizmus miatt nem képezik és nem is képezték alku tárgyát többség és kisebbség között, mert a többség minden autonómiatörekvés mögött szeparatizmust lát. (Holott az éppen olyan jól lehet az állam iránti lojalitás kimunkálásának is eszköze.)

Ebben a helyzetben az erdélyi magyar kisebbség az egységes, etnikai alapú érdekképviselet, vagyis az etnopolitika mellett döntött. Ez nálunk is, mint mindenütt, egy partikuláris etnikai vagy nemzeti közösség identitásának politikai elismertetésére, jogi megerősítésére irányuló követelés. Nem cél tehát, hanem eszköz. Akkor ér célt, ha az érdekképviselet fokozatosan kiegészül a nyelvhasználati jogok intézményesítésével, a társadalmi és kulturális nyilvánosság, valamint a kulturális autonómia megfelelő intézményeivel, illetve, ahol ez lehetséges, akár a területi/politikai autonómia valamilyen formájával. Azokkal az intézményi formákkal, amelyek lehetővé teszik az erdélyi magyarok számára is kulturális identitásuk zavartalan megélését, s ekképpen a kényelmes, frusztrációktól mentes, elvi alapú politizálást, anélkül, hogy mindeközben folytonosan, mintegy kényszeresen szem előtt kellene tartaniuk saját nemzeti identitásukat és annak védelmét. (Elvileg természetesen az érdek-képviseleti szervezet is integrálhatja szerkezetileg a politikai pluralizmust, mondjuk, ha pártszövetségként jelenik meg, ennek viszont Romániában inkább külső, technikai, semmint a dolognak magának a természetéből fakadó akadályai vannak. Figyelembe véve a romániai magyar lakosság arányát az összlakosságon belül, a pártszövetségként induló RMDSZ csak a román szavazók kivételes apátiája mellett lenne képes a pártszövetségek számára előírt nyolcszázaléknyi szavazatot megszerezni. Ez a helyzet nyilván orvosolható lenne a választási törvény módosítása révén, ha – mint arra van példa Szerbiában vagy Németország egyes tartományaiban – a jogalkotó eltörölné a kisebbségi képviseletet (is) ellátó pártok vagy szövetségek esetében az explicit parlamenti küszöböt.)

Az egységgondolat viszont, amire jelenleg az érdekképviselet eszméje épül, demokratikus összefüggésben huzamos ideig nehezen tartható, aminek nálunk máris kézzelfogható jelei vannak. Mondhatjuk persze, hogy az erdélyi magyar társadalmon belül jelentkező politikai törésvonalak mesterségesek, s az anyaországi pártpolitika ármányaként alakultak ki a csendes magyar egyetértés légkörében, ám szerintem a fő ok mégis az, hogy a nemzeti/etnikai identitás ugyan felülírja az egyéb partikuláris identitásokat, de nem helyettesíti azokat. Ahogyan az erdélyi magyar társadalom egy utóvédharcba kényszerített, saját fizikai létéért is aggódó, tagolatlan kisebbségből fokozatosan átalakul belülről is tagolt, strukturált, gazdaságilag is sikeres közösséggé, úgy válnak majd egyre fontosabbá a sajátos érdekek és az elvi opciók a nemzeti identitással szemben, ha nem is annak rovására.

Õszintén szólva nem tudom, hogy van-e erdélyi magyar jobb- és baloldal, s hogy miért bal a bal, és miért jobb a jobb. Abban viszont többé-kevésbé biztos vagyok, hogy a természetes politikai polarizálódás előbb-utóbb az erdélyi magyar társadalmon belül is megjelenik. Magyarnak lenni ugyanis nem politikai opció, hanem tény, bár ideig-óráig kényszerű politikai opció is lehet.

Demeter M. Attila
A szerző politikafilozófus, a BBTE oktatója