A Szinva-parti Párizs

A tizenöt helyszínen, tizenkét napon át zajló rendezvény statisztikai adatai is figyelemre méltóak: az 57 előadást megközelítőleg 20 ezer ember tekintette meg, s a 200 kiegészítő program is több mint 150 ezer érdeklődőt vonzott.

A fesztivál középpontjában mindig Bartók Béla életműve áll, s mellé minden évben egy másik zeneszerzőt vagy zenei irányzatot választanak ki a szervezők. Így találkozhattak a zenebarátok a hét év alatt Verdi, Puccini, Mozart, Csajkovszkij műveivel, majd a bel canto és a verismo köré csoportosították a programot. Az idei összeállítás Bartók + Párizs címmel a francia operakultúráról és zenei életről adott átfogó képet. A klasszikus zene mellett a „könnyebb” műfaj is helyet kapott, nagy sikere volt a szimfonikus metál egyik világszerte ismert zenekarának, a Therionnak, valamint a Stradivari-hegedűn játszó Edvin Martonnak.

A fesztivál – a szép kiállítású nyomtatott program tanúsága szerint – a gall operairodalom legkiválóbb darabjaira koncentrált. Természetesen kimaradtak művek, amiket a szervezők egy vetítéssorozattal pótoltak. Bócz Sándor szakavatott bevezetőjével színesítve, olyan előadásokkal ismerkedhettek meg az operabarátok, mint a Sydneyi Operaház Lakmé-, a velencei Teatro La Fenice Gyöngyhalászok- avagy a San Franciscó-i Operaház Sámson és Delila-bemutatói. A kispénzűek számára külön gesztus volt, hogy e „mozik” ingyenesek voltak.

A zenei hetek megálmodói hosszú távon gondolkoznak, így a műfaj ifjú kedvelőire, az utánpótlásra is gondoltak. A Miskolci Csodamalom Bábszínházban lépett fel a Zsarátnok Bábegyüttes Bartók-válogatásával, majd egy francia marhakereskedőről szóló vásári bábjátékkal szórakoztatta a hét végén kikapcsolódni vágyó polgárokat. A legkisebbeknek szólt Halász Judit mesedélutánja Háry Jánosról.

„A zene várost épít” – vallják a szervezők, s ez az állítás a fesztiváli kavalkádot szemlélve teljes mértékben igaz. A Szinva partján nyüzsgő vásári komédiások, csepűrágók, a bolhapiac s a borvásár egy darabka Párizzsal ajándékozzák meg az ottlakókat és a vendégeket.

A második napon bemutatott Debussy-opera, a Pelléas és Mélisande megadta az egész fesztivál hangulatát – vélekedett az első hét kiemelkedő programjairól Várbíró Judit, a Magyar Televízió vezető zenei szerkesztője. Az impresszionista remekművet utoljára 1963-ban láthatta a közönség, azóta nem volt színpadon. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Énekkart vezénylő, e bemutatót szívén viselő Kocsis Zoltán kedvenc szerzői közé tartozik Debussy, így a maestro régi álma válhatott valóra. Nemzetközi gárda lépett színpadra, a Golaud-t alakító Vincent Le Texiert már a szegedi Faust előadásból ismerhették a nézők. „Tökéletes előadásnak lehettünk szemtanúi, az álomszerű jelenetek és szívfacsaró színek váltották egymást” – fogalmazott Várbíró Judit. Az előadást másnap a Művészetek Palotájában – ugyancsak nagy sikerrel – ismételték meg. Kivételes élmény volt még aznap este Poulenc Az emberi hang című egyfelvonásosa. A monodráma embert próbáló feladat elé állította az amerikai énekesnőt, Wendy Wallert. A szerep szerint – szétesett kapcsolatára végül rádöbbenő asszony – egy órán keresztül áll a színen egymagában. Meglepő, hogy Miskolcon korábban az Éj királynőjét alakító koloratúra most egy drámai szoprán szerepet oldott meg sikeresen.”

A Poulenc-művet a minden évben színre kerülő A kékszakállú herceg vára követte, a főszerepeket Brecz Gábor és Mester Viktória alakították. Kovalik Balázs rendező a címszereplőre építette koncepcióját, a díszlet csupán egy fehér lepel volt. Az opera végén e lepelbe forgatják bele azt a kisfiút, akit eredetileg Balázs Béla nem írt ugyan a darabba, de a színen van, mint talán a herceg egykori önmaga, avagy a frigy meg nem született gyümölcse.

Vasárnap újabb Poulenc-műnek, A karmeliták párbeszédei című operának tapsolhatott a közönség. A Zágrábi Nemzeti Színház előadása világszínvonalú volt, ritkán találkozhatunk ennyi kiváló hangú énekessel s ilyen kitűnő rendezéssel. „Ellenpéldaként éltem meg a Kassai Állami Színház előadását, noha a zenekar teljesítménye figyelemre méltó volt, egy hagyományos rendezésű, kicsit provinciális előadást láttunk. A Spliti Operaház Werther-előadása pedig messze a fesztivál színvonala alatt maradt” – zárta beszámolóját Várbíró Judit.

A másik izgalmas operasorozat a fesztivál utolsó hétvégéjére esett. A Művészetek Házában két egyfelvonásos operát, Charpentier Actéonját és Rameau Pygmalionját láthatták az érdeklődők. Az első darab Ovidius Metamorfózisának feldolgozása. A történet szerint a címszereplő vadászat közben meglesi a fürdőző Dianát és nimfáit. Az istennő bosszúból szarvassá változtatja a herceget, akit saját kutyái nem ismernek meg, és darabokra tépnek. A díszlet itt is egyszerű volt, a németalföldi festő Hendrik van Balen hasonló tárgyú képe, a Diana és Actéon kivetítve szolgált a cselekményhez útmutatóul. A festményből az eseménnyel párhuzamosan kinagyították a színpadi szereplők festett megfelelőjét. Az eredeti címszereplő, Jean Francois Lombard betegsége miatt a francia barokk operákban már nevet szerzett énekes, Jean-Paul Fouchecourt vállalta a beugrást. A széles repertoárral rendelkező tenor korábban olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint René Jacobs és Trevor Pinnock. Színrelépésekor látszott, hogy több mint egy évtizede nem énekelte a művet, s különösen magas hangjai voltak erőtlenek. A többi énekes egyenletes teljesítményt nyújtott, az Orfeo Zenekar a kezdeti bizonytalanság után magára talált. Az előadásból az énekkart emelem ki, a vadászkórus öröme, a tragédiára rádöbbenő zárókórus bánata emlékezetes marad. Számos ötlettel színesítette a rendező Káel Csaba az előadást, a leselkedő férfiak licitszerűen szavaztak a legbájosabb nimfára, a szarvassá válás és a szétmarcangolás filmszerűen pergett.

Rameau Pygmalionjának története itthon Bernard Shaw darabjából s az abból írt agyonjátszott musicalból, a My Fair Ladyból ismert. Káel Csaba rendezése egy fotóműterembe helyezi a cselekményt. Az élettelen szobor Ámor közbenjárására életre kel. Cupido pantomimban oktatja ki a földi tapasztalok híján lévő lányt az evilági és főleg a női praktikákra. A szobrászt (fényképészt) az első operában megismert Jean-Paul Fouchecourt alakította. Minden bizonnyal e mű közelebb állt hozzá, mert mintha kicserélték volna az énekest, az opera végén előadott koloratúr áriája igazi bravúr volt. A főszereplő méltó társakra talált a szobor miatt elhagyott asszonyt alakító Wierdl Eszterben, illetve a szobor üde megszemélyesítőjében, Pintér Ágnesben.

Nagy várakozás előzte meg a Litván Nemzeti Opera- és Balettszínház vendégjátékát. Magyarországon ritkán játszott művet, Halevy A zsidó nő című operáját hozták Miskolcra, abba a színházba, amelynek felépítéséhez 1823-ban a helyi zsidó közösség hetven százalékban járult hozzá. A rendező Günter Kramer korábban Bécsben vitte színre nagy sikerrel ezt a méltatlanul elfeledett művet, s így a litván bemutató is telt házat vonzott. A nagyméretű díszleteket a Nagyszínház szűkösebb méreteihez igazították. Az 1414-ben Konstanzban játszódó cselekményt a XX. századba helyezték, a díszletre és a jelmezekre rányomja bélyegét a főhősök színpadi, valamint a zsidó nép elkövetkező tragédiája. Apa és lánya villamosszékben végzik, a döbbenetes vég, a hirtelen sötét sokkolta a nézőket. Az Eleázárt alakító Victor Aleshkov mint énekes és mint színész is maradandót alkotott, a két női főhős, a Ráchelt alakító Joana Gedmintaite s az Eudoxia szerepét éneklő Regina Silinskaite kiváló hangi adottsággal rendelkeztek. A Brogni bíborost megszemélyesítő Vladimiras Prudnikovas hitelesen alakította a regnáló, ugyanakkor tragikus figurát, noha hangja már túl van a „delelőjén.”

A fesztivál szervezői rendre új helyszínekkel lepik meg az operabarátokat. Idén a szebb napokat látott egyetemi fűtőmű épületét szemelték ki Rameau Artemisz diadala (Hippolytus és Aricia) helyszínéül. A délelőtti szemlén nehéz volt elképzelni, hogy a romos ipari műemlék estére a művészet szentélyévé válhat, de megtörtént a csoda. A „varázslócsapat” egy fiatal, kiváló hangú gárda volt Kovalik Balázs irányításával. A közönség kicsit elbizonytalanodott, amikor kiosztották az ipari létesítményekben kötelező fejvédőket. A forgatókönyv a megszokottnak a fordítottja volt, nem a színpadkép változott, hanem a nézők fogták székpárnájukat, s vándoroltak a hat helyszín között. Artemisz kertjéül a gyomos udvar, templomul az előtér, alvilágul a félelmetes széntározó, Thészeusz palotájául a két nagyterem szolgált. A kertbe kötélen érkeztek az énekesek, s noha távol voltak az épületben játszó zenekartól, az összhang hibátlan volt. A közönséget színpadi partnerként kezelték, aki nagy örömmel vett részt a commedia dell’arte-ban.

Kovalik Balázs Vergiliusként kalauzolta a nagyérdeműt a gyárépület bugyraiban. Minden jelenetbe számtalan ötletet rejtett, Thészeusz egy szökőkútban állva esküszik bosszút, mire a víz színe vörösre változik. Neptunus, akinek elege van a vízből, ugyanebben a kútban időzik pezsgőjét nyakalva. A zárójelenetben minden szereplő egy növényt ültet, színesítve a sivár hodály hangulatát, jelezve egyben az örömteli befejezést. A miskolci Zeneművészeti Intézet Kamarazenekara Bartal László vezényletével jól akklimatizálódott a zenei életben korántsem megszokott körülményekhez.

Az énekesek kiválasztása telitalálat volt, mégis két nevet emelek ki, az Ámort alakító Hajnóczy Júliát s a Plutót és Neptunust megformáló basso profondót, Cser Krisztiánt. Nagyszerű hangjuk és színészi kvalitásuk alapján biztató jövő elé tekinthetnek.

„Vannak olyan hívónevek a világban – Avignon, Edinburgh –, amelynek hallatán az emberek a kultúrára asszociálnak – nyilatkozta a fesztivált záró sajtótájékoztatón Bogyay Katalin a nemzetközi kapcsolatokért felelős szakállamtitkár. – Kívánom, hogy Miskolc is lépjen be e városok sorába, s legyen a kelet-közép-európai kultúra találkozóhelye.”

Erre meg is van az esélye, hiszen az elmúlt hét év alatt a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál Bátor Tamás igazgató irányításával olyan eseménnyé vált, amelyre a kultúrát kedvelő ember számít, s időpontját beírja naptárába. Az idei évad különlegességeire a résztvevő szívesen emlékezik vissza, de már a jövő évadra tekint, ahol a fókuszban a szláv szerzők művei szerepelnek.

Csermák Zoltán