2009. május 29., 12:592009. május 29., 12:59
Illetve mégis: Spandau börtönénél kíváncsi kérdéseinkre hallgatás volt a válasz. Az idő tájt a várbörtön egyetlen lakója Rudolf Hess, Hitler egykori helyettese volt. A sokat megélt háborús bűnös a cellájában még több mint négy évtizeden keresztül nyomon követhette a világpolitika minden rezdülését, a koreai, az algériai, a vietnámi, az afganisztáni háborúkat, s elmerenghetett, hogy a háborús bűn nem csak a nácizmus privilégiuma volt.
Jelenléte a berliniek szemében a szégyenletes háború örök mementója maradt. Hess szerepének tisztázására azóta sem nyíltak meg a levéltárak, még mindig homályos egykori angliai küldetésének célja. Külön rejtély, hogy önkezével vetett-e véget életének, avagy az enyhülés időszakában a túl sokat tudó, hermetikusan elzárt remetét az angol titkosszolgálat segítette-e át az öröklétre.
Alina Nelega Rudolf Hess tízparancsolata című darabjában a számára szimpatikusabb suicidiumot választotta. Ez érthető is, mivel a marosvásárhelyi írónő életműve a monodrámákban teljesedik ki, s egy leendő áldozat monológja kevésbé lehet vonzó a pszichoműfaj elkötelezettje számára. A darab 1987. augusztus 17-én, Hess öngyilkosságának napján játszódik.
Az egykori nemzetiszocialista vezér számot vet életével, eszméivel. Ő is, mint egykor Mózes, Egyiptomban született, így a párhuzamból adódóan a múlt megidézésére a tízparancsolat ad keretet. Az író a hagyományos náci képet vetíti elénk, az idő előrehaladtával a szereplő jellemének újabb és újabb pokolbugyrai nyílnak meg: megmutatkozik a nőgyűlölő, a pederaszta, a Hitler-majmoló lény.
Balzaci hősként, Vautrinként mondja el megsemmisítő bírálatát a társadalomról, s megretten néha magától is. Talán életünkben soha nem tudjuk meg, milyen is volt valójában a kiszemelt „hős”, viszont ábrázolása e feldolgozásban egysíkúan hatott. A megoldáskeresés nem egyedi, a kortárs filmművészetben is sokan próbáltak a Harmadik Birodalom mozgatóihoz közel kerülni, de ez csak keveseknek sikerült.
Például szolgálhatnak viszont Szabó István Mefisztójának szereplői, vagy az Oliver Hirschbiegel Bukásának vezérkara, de emlékezetesek Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel című film náci alakjai is.
A jellemformálás általam vélt egyoldalúsága mellett az író messze állt attól, hogy „belehelyezkedjen” egy 93 éves ember gondolkodásmódjába. Saját fiatalos logikájára épített, azt viszont következetesen tette. A végeredmény végül hatásos, de az alapanyaggal kapcsolatban támadt hiányérzetem végig megmaradt.
A darabot egyértelműen az aradi társulat tagjai vitték sikerre. Noha a címszereplő alakítója is fiatal, s az író koncepciójának eredője, „sokszínű hangszerként” testesíti meg a sátáni figurát. Nincs két azonos mozdulata, hangjával, mimikájával kitűnően bánik. Végletekre épít, van, amikor a Führert imitálva fröcsög, s van, amikor elcsendesül, magába meredve tépelődik a közelgő végen – mindezt másodperceken belül.
Harsányi Attila alakítása a magyar színművészet klasszikus monodrámahőseinek, Darvas Iván, Haumann Péter, Psota Irén produkciójára emlékeztet. A díszlet egyszerű, a fekete-fehér színek uralják a teret. A fényjátékot külön kiemelem: a fehér háttérre vetített árnyék szinte megduplázza a monodráma szereplőinek alakját, az árnykép külön életre kel. A megvilágítás helyettesíti többször a maszkot is.
Az aláfestő zene kicsit csalóka, a tízparancsolat diktálta részeket Rossini híres műve, a La Danza választja el. Eleinte zavaróan hatott, de a vidám tarantella később kitűnően oldotta a felfokozott feszültséget. A rendezés példás, az opus ritmusa kifogástalan, egy pillanatra sem lankadhat el a néző. Látszik, hogy komoly műhelymunka előzte meg, de megérte – az előadás a sokat látott falak között is nagy sikert ért el.
Külön szeretnék szólni Tapasztó Ernőről, a darab rendezőjéről, az Aradi Kamaraszínház vezetőjéről. Bámulom akaraterejét, kitartását, ahogy a nagy múltú városban feltámasztja az egykori színjátszás hagyományait. A szórványnak számító településen számtalan anyaországi színtársulat fordult meg, a pesti előadás is a Pinceszínház több, Aradon járt produkciójának viszonzása.
Tapasztó fáradhatatlanul, szinte mániákusan dolgozik a játékszínért, egyik nap a Magyar Televízió Átjáró című műsorában mutat be részleteket, s rohan viszsza, hogy másnap egy fesztiválon szerepeljen. Szabadidejében honlapot indít, ami rövid időn belül az erdélyi e-világ emblematikus portáljává vált, kár, hogy a válságot e médium is megszenvedte.
Erdélyben és a Partiumban igen sok jó színház működik, amelyek munkájáról Magyarhonban – bemutatkozás híján – csak egy szűk szakmai közönség alkothat képet. A múlt heti előadás példájából kiindulva talán több Tapasztóra van szükség, így a más kulturális értékek megismerése nem csak plakátokról visszaköszönő, elcsépelt politikai szlogen marad.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok