A sötét oldal diadala

Vélhetően ebből a témából is sikerült volna egy kitűnő történetet kerekítenie, de aztán – saját bevallása szerint – rájött, hogy mindkét műfajban több van annál, amit eredetileg gondolt, ezért aztán előbb a kiöregedett, családjától elidegenedett, élete – és halála – értelmét végül a ringben megtaláló bunyós történetét forgatta le A pankrátorban, majd idén a táncosnő is sorra került. És nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez tényleg így van jól, A fekete hattyú ugyanis az egyik legjobb film, ami az elmúlt két évben a mozikba került.

Aronofskyt a jelek szerint komolyan foglalkoztatja a művész és a műalkotás közötti viszony, az, hogy az alkotónak mekkora erőfeszítést kell kifejtenie, mennyit kell föladnia önmagából annak érdekében, hogy a lehető legtökéletesebb mű jöjjön létre. A pankrátor főszereplője, Randy teljesen feloldódik művészetében (és ez ebben az esetben nem irónia, hiszen arról a foglalatosságról van szó, amihez a leginkább ért, és amelyben a leginkább ki bír teljesedni – , és ugyanezzel a motívummal találkozunk A fekete hattyú főszereplője, Nina (Natalie Portman) esetében is. A szintén sikeres balerinának indult, de megroppant karrierű édesanyja által pszichológiailag terrorizált, félénk, frusztrált lány egyetlen mentsvára a tánc – ám felgyülemlett gátlásai miatt nem képes tökéleteset alkotni a színpadon. Ehhez szükség van egy katalizátorra, a kissé ördögi francia rendezőre (Vincent Cassel), aki – akárcsak Faustot a sátán – megkísérti a lányt, és a tökéletes alkotás, a tökéletes előadás lehetőségével kecsegteti, ehhez azonban a lánynak föl kell fedeznie énje sötét oldalát.

A film egy jól menő New  York-i balett-társulat következő premierje előtti időszakba kalauzolja el a nézőt: a francia rendező, Thoma Leroy A hattyúk tavát kívánja színre vinni, a szokványostól eltérő szereposztással. A két főszerepet – a fehér és a fekete hattyút – ugyanis ugyanannak a balerinának kell játszania, ez pedig nem csupán tökéletes technikai tudást, de a szerepek teljes mértékű művészi átélését is megköveteli. Nina Thomas szerint teljesen alkalmas a pozitív szereplő, azaz a fehér hattyú megformálására, ám a negatív ellenpólus eljátszása korántsem megy ilyen könnyen, esetlensége, gátlásossága megakadályozza abban, hogy feloldódjon a szerepben. Ninával szemben ott van Lily, az üdvöske, aki ugyan nem „vágja ki” ezerszázalékos tökéletességgel a pas de deux-t, viszont gátlásossággal a legkevésbé sem vádolható, ezért aztán Ninához képest sokkal autentikusabban, magával ragadóbban képes eltáncolni a negatív figurát. A Thomas és Lily biztosította kettős impulzus nyomán aztán Nina fellázad az addigi anyai önkény, a jókislány-imázs ellen: elkezdi fölfedezni a „sötét oldalt”, és ahogy egyre mélyebbre süllyed önnön negatív oldalának feltérképezésében, úgy bomlik szét addigi élete, és úgy képes fokozatosan egyre jobban azonosulni a gonosz karakterrel.

Mindez így meglehetősen száraznak tűnik, Aronofsky azonban gondoskodott arról, hogy ne legyen ennyire egyértelmű a történet. A fekete hattyú tulajdonképpen egy jól sikerült pszichotriller – a kényszerbeteg, tikkelő Nina és Lily kapcsolata egyre furcsábbá válik, a valóság és a képzelet egyre jobban összekavarodik, ahogy a történet a végkifejlet felé halad, egészen addig, amíg a néző szembesül a meghökkentő megoldással. Amely egyébként nem teljesen eredeti, láttunk már ilyent más kultuszfilmben is, de azért itt is nagyot tud ütni, amikor kiderül, valójában milyen a viszony a „fehér” és a „fekete” karakter között. A főszereplő „átváltozását” bemutató jelenetek még inkább összezavarják a nézőt – a horrorfilmeket idéző snittek hirtelen felbukkanása jókora törést jelent az addigi narratívában, azonban a végkifejlet szempontjából a legkevésbé sem másodlagosak.

A film hatását zseniális képi megoldások, briliáns operatőri munka fokozza. A nyitójelenetben látható – és a filmben többször is alkalmazott – kameramozgás, amely közvetlen közelről, a színpadról követi nyomon a főszereplőt, azt a benyomást keltve a nézőben, mintha együtt táncolna vele, szédítően jó. De nem kevésbé szuggesztívak a beállítások sem – a tükör visszatérő motívumként való alkalmazása a főszereplő megkettőzésére, sőt megtöbbszörözésére képileg is érzékelteti annak belső vívódását önnön negatív énjének felkutatásában és átélésében. A záró nagyjelenet aztán a film csúcspontja – itt ér össze a tükörmotívum, a filmbéli és a balettbéli karakter kettős jellege, itt válik a legkiélezettebbé a konfliktus, hogy aztán a metamorfózist követően Nina elérje a tökéletességet – majd pedig teljesen feloldódjon a szerepében, és gyaníthatóan mindörökre eltűnjön a színpadról. A jelenet, akár Aronofsky krédója, akár csak egy régi művészeti-esztétikai maxima feldolgozása, mindenképpen hatásos metafora: a tökéletes alkotás egyszeri és megismételhetetlen, ha a művésznek egyszer sikerült ezt elérnie, akkor már nem érdemes tovább alkotnia, sőt tovább élnie sem, hiszen azt követően már csak halvány, silány utánzatát lenne képes annak a makulátlan teljesítménynek nyújtani, amelyet egyszer megadatott elérnie.

A film nem csupán a váratlan, néha hátborzongató fordulatok, a letaglózó történet miatt hatásos, hanem a szereplők miatt is. Igazi jutalomjáték az összes benne játszó színész számára, de Natalie Portman alakítása egyszerűen lélegzetelállító. Megdöbbentően erős játékkal hozza gátlásos, a művészi tökély keresésébe lassan beleőrülő karaktert, a film minden pillanatában egyformán intenzív kisugárzással bír. Hasonlóan jó Vincent Cassel is a „kísértő” Thomas szerepében, de a Lilyt, Nina antitézisét játszó Mila Kunis is emlékezeteset nyújt.

Mindent összevetve nem feltétlenül állítjuk azt, hogy A fekete hattyú elkészítésével Darren Aronofsky elérte a művészi maximumot, amelyet immár nem lesz képes túlszárnyalni – de hogy a film minden skálán közel maximális osztályozást érdemlő alkotás, az mindenesetre nehezen vitatható.

A fekete hattyú (The Black Swan. Amerikai dráma, 108 perc, 2010). Rendezte: Darren Aronofsky. Producer: Scott Franklin, Mike Medavoy. Szereplők: Natalie Portman, Mila Kunis, Vincent Cassel, Winona Ryder, Barbara Hershey. Írta: Mark Heyman, Andres Heinz, John McLaughlin. Kép: Matthew Libatique. Zene: Clint Mansell