A sorsváltoztató december 1.

Eltér? tényez?k
A román törekvések valóra váltásában azonban több tényez? is közrejátszott. A gyulafehérvári határozat ugyanis román
szemszögb?l olyan kedvez? pillanatban született, amikor például Románia az Antant oldalán a gy?ztesek, ezzel szemben az éppen szétesett Osztrák–Magyar Monarchia pedig a vesztesek oldalán állt. A román szempontból kedvez? katonapolitikai állapot mellett a belpolitikai viszonyok is a gyulafehérvári határozat elfogadását segítették: míg Romániára és az erdélyi románságra a gy?zelem kiváltotta pozitív felhajtóer? volt jellemz?, Magyarországon a háborús vereség és a hadviselés okozta nehézségek következtében 1918 ?szére hatalmas tömegmozgalmak bontakoztak ki. Az „?szirózsás
forradalom” gy?zelme után felállt Károlyi Mihály-kormány pedig abban az id?szakban fegyverezte le saját magyar
hadseregét, amikor a román csapatok átlépték a Kárpátokat, és a Maros vonalán meghatározott demarkációs vonal felé nyomultak. Mindemellett a nemzetközi politikai helyzet is a román uniós törekvéseknek kedvezett. Ezek azt követ?en er?södtek fel, hogy a francia diplomácia szorgalmazta a vesztes Osztrák–Magyar Monarchia szétszedését, a román törekvéseket pedig a francia és az angol kormányf?k, majd az Amerikai Egyesült Államok elnöke is támogatásáról, illet?leg rokonszenvér?l biztosította, ráadásul Németország is üzent: jóindulatúan kezeli a románok erdélyi törekvéseit, ha az ott állomásozó német csapatok háboríthatatlanul hazatérhetnek.
Mindezeket a tényez?ket figyelembe véve szólította fel a Román Nemzeti Tanács a Magyar Nemzeti Tanácsot, hogy adja át Kelet-Magyarországot. A Károlyi-kormánynak 1918. november 10-én átadott ultimátumban a románok leszögezték: még a béketárgyalások el?tt „a népek önrendelkezési jogának értelmében (…) át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek
románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzás hatalmát”. A magyar államegység szétbomlásáról hallani sem akaró erdélyi magyar politikusok a románokhoz hasonlóan Thomas Woodrow Wilson amerikai elnöknek ugyanazon – háború utáni békerendezésre vonatkozó, 14 pontos, a szétes? Monarchia területén él? népek önrendelkezését lehet?vé tev? – tervezetére hivatkozva legfeljebb bizonyos közigazgatási és nyelvhasználati engedményekig mentek volna el. A román beadvány elemzését követ?en a magyar minisztertanács tárgyalásos úton Erdély svájci típusú regionális felosztását,
illetve ezek szövetségét látta elérhet?nek. Az ennek fényében november 13-án Aradon megkezd?dött tárgyalásokon
Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter azt ajánlotta a románoknak: teljes hatalmat élvezhetnek mindazokon a területeken, ahol többségben élnek, ugyanakkor Petrozsényben, Resicabányán, Vajdahunyadon magyar autonómiák, Székelyföldön és
Kolozsvár vidékén magyar szigetek létesüljenek. A Iuliu Maniu vezette Román Nemzeti Tanács azonban Erdély teljes elszakadását szorgalmazta.

Önrendelkezés helyett elszakadás
Ilyen el?zmények után szólította fel 1918. november 24-én a Román Nemzeti Tanács a helységek tanácsait, hogy minél nagyobb számban csatlakozzanak a Román Királysághoz, és az uniós törekvések legitimálása nyilvánvaló szándékával felhívta a községeket, hogy vegyenek részt egy román nemzetgy?lésen, Gyulafehérváron.
Az uniós törekvéseket illet?en azonban kezdetben a román berkekben nem volt egyetértés. Vasile Goldis például
olyan autonómiát javasolt Románia keretén belül, amelyet az erdélyi népek határoznának meg, és amelyben
a magyarok és a szászok is részt vennének, számarányuknak megfelel?en. Az Ókirályságbeli társadalmi állapotokat
figyelembe véve az erdélyi román szociáldemokraták és a szocialisták jobbszárnya csak a Kárpátokon túli gyökeres
társadalmi változások esetén támogatták volna az egyesülést. A Román Nemzeti Tanács csak úgy tudta maga mellé állítani a két tömörülést, hogy demokratikus reformokat ígért: november 30-án határozattervezetet készített el?, amelyben nem tett említést a királyság intézményér?l, de rögzítették az általános választójogot, a gyülekezési, sajtó- és szólásszabadságot; a nemzetiségek számára teljes nemzeti szabadságot és saját közigazgatást ígértek a tervezetben.
Korabeli források szerint 1918. december 1-jén Gyulafehérváron 1228 küldött fogadta el a határozatot, majd a szöveget felolvasták az összegy?lt tömegnek. A gy?lés 212 tagból álló Román Nagy Nemzeti Tanácsot (Marele Sfat Na?ional Român) hozott létre, amely Iuliu Maniu elnöksége alatt megalakította a tizenöt tagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Ennek megbízásából négytagú bizottság vitte Bukarestbe a gyulafehérvári határozatokat, amelyekkel hivatalosan is
felajánlotta I. Ferdinánd királynak az Erdély feletti hatalmat. Az Erdélyt Romániához csatoló királyi dekrétum, valamint a Kormányzótanácsot a csatolt területek igazgatásával ideiglenesen megbízó rendelet december 30-án jelent meg a Hivatalos Közlönyben.
„Az 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári gy?lés határozatába foglalt területek egyszer s mindenkorra egyesülnek
a Román Királysággal” – szögezte le I. Ferdinánd dekrétuma. De az erdélyi román elképzeléseket nem tükrözték teljes mértékben a királyi rendelkezések. A gyulafehérvári határozat a teljesen egyenl? nemzetiségi és vallási jogok mellett olyan kitételeket is tartalmazott, mint a közvetlen, egyenl?, titkos, községenkénti proporcionális választói jogot mindkét nem?,
huszonkét évet betöltött személy számára, korlátlan sajtó-, gyülekezési, véleményalkotási és egyesülési jogot, valamint
radikális földbirtokreformot „a szociális kiegyenlítés el?mozdítása, másfel?l a termelés fokozása” érdekében. A királyi dekrétum már nem szólt ezekr?l a demokratikus jogokról. I. Ferdinánd dekrétuma ugyanis a választójogi és az agrárreform-tervezet kidolgozását a Kormányzótanácsra bízta, a külügy, a hadsereg, a vámügy, az állambiztonság, a bankjegykibocsátás, az állami kölcsönök intézését viszont a királyi kormány irányítása alatt hagyta. Amiatt tehát, hogy az erdélyi Kormányzótanács hatáskörét ezzel szinte minden jogától megfosztotta, nézeteltéréseket idézett el? az erdélyi
és az ókirályságbeli románok között.

Magyar válasz
A gyulafehérvári határozatra reagáló magyar sajtó a magyar közhangulatot érzékeltetve úgy reagált: a gyulafehérvári
nemzetgy?lés nem változtat a tényeken. December 18-i számában a Kolozsváron megjelen? Ellenzék például arról cikkezett, hogy „a román nemzetalkotó er? (…) hamis vágányokon jár, ha a világ legdemokratikusabb köztársaságából a legoligarchikusabb, legkorruptabb monarchiába akarja átcsalogatni az erdélyi román népet a faji ébreszt? szirénhangjával. Lehet, hogy a gyulafehérvári nemzetgy?lés a nagyszabású rendezés és a technika mesterséges eszközeivel megszédíti az
erdélyi román népet és azt a hitet kelti bennük, hogy ezzel egy új, egy nagyszer? boldog élet és a fejl?dés kapuja nyílott meg számukra, de ez csak csalóka díszletezés és szemfényveszt? világítás. (…) a Kárpátokon belül már a
leveg?ben van a szabadság, amelyet mindenki, aki itt él, beszívhat magába. (…) De mi vár odaát Romániában az
emberekre más, mint röghöz kötöttség, elnyomás, kizsákmányolás és korrupció”. Másnap a lap azt írta: „a világ sorsát nem intézték el eddig sem Gyulafehérvárról, és remélhet?leg ezentúl sem fogják véglegesen innen intézni.
A román nemzetgy?lés határozata nem lehet más, csak egy óhajtás, csak egy életjel arról, hogyan szeretné a román
nemzet, jobban mondva a román nemzetnek egy pár vezet? embere, kis részben jogos, nagyobb részben utópisztikus
törekvéseit megvalósítani”.
A körvonalazódó és elkerülhetetlen sorsváltozás kétségbeesett hangja volt ez, bár az adott helyzetben a magyar
kormány megpróbálta menteni a menthet?t. Egy héttel a gyulafehérvári gy?lés után, december 8-án dr. Apáthy
István neves professzort kinevezték Kelet-Magyarország f?kormánybiztosává, akinek – az er?k összevonása nyilvánvaló szándékával – a vezetése alatt álló magyar Nemzeti Tanács és a Sándor József irányította székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült, létrehozva az erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot. Következ? lépésként december 22-ére – mintegy válaszként a gyulafehérvári román nemzetgy?lésre – Kolozsvárra összehívták a székely–magyar nemzetgy?lést, amelyen magyarok mellett részt vettek román baloldaliak és bánsági svábok is. Az ötvenezres gy?lés kinyilvánította,
hogy a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogok alapján Magyarországgal egyazon népköztársasági
állami közösségben kívánnak élni, s az egységes és csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenl?séget, szabadságot és önkormányzatot. A székely–magyar nemzetgy?lés napján az Ellenzék arról értekezett, hogy „Mi eldobtuk magunktól a gyilkolás szerszámait és kitártuk karjainkat, hogy szeretettel öleljük lelkünkhöz az egész világot. De élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Most eljött
a felszabadulás. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem t?rjük, és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon”.

Kétféle beteljesülés
Id?közben azonban megkezd?dött a román el?renyomulás: a román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti
szerz?désben megállapított demarkációs vonalat, Traian Mosoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka pedig megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, lövetni fogja a várost. Apáthy azt válaszolta: Kolozsvár nem áll ellen. Ezzel szemben a lefegyverzett magyar seregek egy részének, a Székely Hadosztálynak az újjászervezése csak a gyulafehérvári román nemzetgy?lés után kezd?dött meg, ráadásul ezeket a nemzetközi bonyodalmaktól tartó magyar kormány nem vetette be – bár szakért?k szerint ez a hader? elégséges lett volna ahhoz, hogy a Henri Berthelot francia tábornok engedélyével és segítségével Erdélyt elözönl? román sereget visszaszorítsa a belgrádi fegyverszüneti szerz?dés szerint a Maros mentén meghatározott demarkációs vonalra.
December 23-án a román csapatok elfoglalták Kolozsvárt. Els? intézkedéseik között bevezették a cenzúrát, az internálásokat, az ostromállapotot, s?t még a botbüntetést is, betiltották a politikai szervezeteket, a gyülekezési és az
utazási szabadságot is, és letartóztatták a magyar állam hivatalos képvisel?jét, Apáthy István f?kormánybiztost. 1919
januárjáig a román csapatok egész Erdélyt megszállták. Megsz?ntették amegyei és helyi önkormányzatokat, a magyar állami tisztvisel?ket feleskették a román királyra, noha Erdély nemzetközi jogilag még nem volt Romániáé, és kész helyzetet teremtettek a Párizsban éppen akkor megkezd?dött béketárgyalások el?tt.