A sárkánynyelv is megbicsaklik

Ezek a kegyetlen álgyerekversek leginkább az első két versciklusban bukkannak fel. És itt már meg is állhatunk egy pillanatra. Az első ciklus szövegei, a cikluscím ellenére – Égi gang – nagyon is „földi” versek, nagynénik, nagymamák jelennek itt meg, de van bennük valami negatív, pusztító: olyanok, mint a haragra gerjedt Médea, azzal a különbséggel, hogy e nénik nagyon is kisstílűek, erejük nem a sárkányé, inkább az alattomos kígyóé, például a kicsi-ártatlan Mancira is rátámadnak („Mancira támad a sok boszi-rém / törheti falba fejét a szegény” – Égi gangi boszorkányok érkezése). Ám úgy tűnik, nem Manci az egyetlen áldozatuk, hiszen gyakran megesik, hogy az ő átkos praktikáik miatt még a szerző lendülete is lelohad olykor-olykor, mint az Ultrahang című vers végén, vagy teljesen zavarossá válik, mint a Piperetükörben. Az is előfordul, hogy egyetlen vers szakaszai kerülnek szembe egymással a minőségért folytatott csata mezején, miként ez az Indul a levéldamil esetében is történik. Az első szakasz finoman kiválasztott rímeit olyas durvaságok követik, mint a „csörög”-„pörög” rímpár, és a rosszvers-antológiákba való „zseniális” mondat: „a szellemi üzenet gyakorta eltekereg”. Pedig a szerző tud, ha akar. Ez a helyenként óvodásokra emlékeztető hangnem igenis képes magas lírai nívóra emelkedni, a ballada és a gyermekvers egy különleges, kafkai hangulatokkal átszőtt szintézisét hozva létre, mint az Adolf, a moly című versben. Az Égi gangi boszorkányok érkezésében a versbéli humortól és finom iróniától még a boszorkányok is Holle anyóra emlékeztető nénikké szelídülnek, ebben az óvodás szemszögből leírt Walpurgis-éjben: „Ükmami reppen a cső tetején, / dédike rázza a rongyot, a fém / csillog a tanti ülepje alatt, / leple repül, a harisnya szalad”. Fontos ez a két vers, hiszen ha nem is menti meg a kötet egyharmadát kitevő ciklust, legalább lendületet ad a továbbolvasáshoz.

A második ciklus, a Konszolidált úrinő sok meglepetést tartogat, elsősorban azt, hogy a szerző itt se mond le a rossz irányba, szakadékba, stílustörésbe vezető túlzásokról, mint amilyen a női beszédmód kihangsúlyozása már a cikluscímben is, hogy aztán ilyen nem túl zseniális címötletekkel hozakodjon elő, mint az Emancicimpa. A második ciklus három részre tagolódik az Ókor-Középkor-Jelenkor időbeosztás szerint. Az elsőben (Antikvada) a kötet elejéről ismert brutalitás már horrorisztikus méreteket ölt (az emberevő disznóról és három lányról szóló Három pillérben), hogy a szerző aztán Anubiszhoz és Hekatéhoz is elvezesse az olvasót egy-egy imádság erejéig. A második rész a kötet legjobb, legerősebb része (a Boldogok a feledékenyeket leszámítva). Úgy tűnik – talán nem véletlenül –, hogy Ladányi-Turóczy Csillának a középkor a fő ihletforrás, erre utal a második rész címe is: Középkór. És beszüremkedik e kötetrészbe a spanyol románcok világa is, no meg a középkor nagyon is konkrét pajzán virágnyelve, humora-derűje. E derűs jókedvre jó példa a Távoli szerelem: „nekem csak ő kell, kinek nevét / dereka ívét, tekintetét / jó és rossz kedvét nem ismerem / de elém ne hozd őt, Istenem!”

E kötetrészben jutunk el a könyv címének forrásvidékéhez, Trisztán és Izolda történetéhez. A történet mostani változatában Izolda hangja uralkodik, de különös, egyedi módon, hiszen a Fehérkezű Izolda combja című szöveg elején úgy tűnik, hogy Trisztán a vers beszélője, ám a végén kiderül, hogy itt Izolda szól, akárcsak az ezt követő Aranyhajú Izolda combja című szövegben. E két comb közé szorított Trisztán azonban nem tud kellő erővel és vehemenciával beszélni, hiszen nagyon jól tudja magáról: „elmúltam húsz éves / szépségem kétséges”.

Azonban úgy tűnik, hogy a sárkányölő Grál-lovag által megszerzett sárkánynyelv nem csupán Trisztánra van rossz hatással, de a könyv szerzőjére is, aki a sárkánynyelvet a táskájában (e női helyen) tárolja, s ez megteszi a magáét, ugyanis a sárkánynyelvben rejlő mágikus erő elsősorban a romboló energiákat szabadítja fel – olyannyira, hogy a kötet harmadik ciklusa sajnos inkább az elsőhöz közelít. Pedig éppen e ciklusban találkozik, néha tartós ötvözetet hozva létre, a kötet két fő vonulata: az álgyerekverseknek is nevezhető óvodás (avagy néha szellemileg alulfejlett) nézőpontból szóló szövegek és a középkori lírai hagyományokat felelevenítő versbeszéd, mint a Carmen idioticum – avagy A költészet hatalma – egy, a költészet gyógyító hatalmát idéző versezet, amely éppen e hatalom elvesztéséről szól, hiszen: „kenőcs nélkül nincsen / idióta kis dalomnak / semmiféle sikere”. Máskor az egyébként jól sikerült szöveget egy látszólag apró hiba is teljesen elronthatja, mint a stílustörés, amit a hangyához illesztett kicsinyítő képző idéz elő a Tiltott szavakban.

A sárkánynyelv, e mágikus eszköz olykor az egyébként igen jó verseket is író szerző ellen fordul (a kötet legjobbja talán a Párduc és kislány című, Schillert és a spanyol románcokat egyszerre idéző ballada), s ilyenkor az egyébként kiforrott és jól körülhatárolt versbeszéd megbicsaklik. E megbicsaklások ellenére, Ladányi-Turóczy Csilla első verseskötete mégiscsak méltó a figyelemre, és várható, hogy amiként Trisztán, úgy a szerző is kigyógyul majd a sárkánynyelv hibás használata okozta betegségekből, hibákból.

Ladányi-Turóczy Csilla: Sárkánynyelv. Palimpszeszt, Budapest, 2006.