A régmúltról jelen időben - interjú Czier Zoltánnal

– Paleobotanika – nem a leghétköznapibb, legismertebb szakma. Mikor és hogyan döntött e tudományág mellett?
– A választ egy kis helyesbítéssel kezdem. Lehet, hogy egyes paleobotanikusoknak ez szakma, számomra azonban hivatás. Aki a tudományt szakmaként műveli, annak csak egy igazi célja van: jól megtömni a bugyellárist, ha lehet, közpénzen, ha nem, akkor bárhonnan. Hasonlóan az orvosláshoz, vagy ha tetszik, orvostudományhoz: azoknak az orvosoknak, akiknek a fő céljuk a beteg meggyógyítása és nem a meggazdagodás – hivatásuk ez és nem szakmájuk. Az egész akkor kezdődött, amikor paleontológusként a nagyváradi Körösvidéki Múzeum természetrajzi osztályának alkalmazásába álltam. Az akkori osztályvezető nyugdíjba készült és szerette volna átadni az őslénytani gyűjteményt valakinek, aki az ő kutatásait méltó módon folytathatná. Miután engem minden szempontból megfelelőnek tartott, felvett, így nem túl hosszú ideig együtt dolgoztunk. Azt szerette volna, ha átvenném a bihari őshüllőkkel kapcsolatos kutatásait. Rengeteg pénzt és időt öltem abba, hogy „bedolgozzam magam”: terepmunkát végeztem, gyűjtést, preparálást, nyilvántartást, biometriai mérést, rajzolást, fényképezést, szakirodalom beszerzését, könyvtári dokumentálást. De épp amikor már úgy nézett ki, hogy alakul a kutatói státusom, új embereket vett fel az osztályra, akiknek odaadta mindazt, amin én addig dolgoztam. Az eredményeket velük publikálta, nekem pedig új munkát adott, holmi pár ezer éves szarvasagancsokat, amelyek még csak nem is rendes fosszíliák. Nagyon zokon vettem, amit velem tett, ráadásul magyarázatot se kaptam az egészre. Akkor úgy döntöttem, hogy meghallgatást kérek az intézet igazgatójától.

Arra kértem, hogy ha már így áll a helyzet, akkor engedélyezze, hogy inkább ősnövényekkel foglalkozhassam, mert paleobotanikával ebben a múzeumban úgyse foglalkozott még senki, így legalább nem keresztezem mások ambícióit. Konkrétan a vársonkolyosi juraflórával szerettem volna foglalkozni, mert a bányában, ahol azelőtt geológusként dolgoztam, már akkor találtam bizonyos érdekes fosszilis páfrányokat, olyanokat, amilyeneket a ma élők között még képeskönyvekben se láttam. Ugyanakkor betölthetném azt az űrt is, ami a geológiai intézet paleobotanikusának 1970-ben bekövetkezett halála óta Romániában keletkezett: a juraflórával nem foglalkozott senki. Az igazgató megértett és megadta az engedélyt. Hát ez volt az a bizonyos pillanat, amikor eldöntöttem, hogy paleobotanikus leszek. Jól döntöttem, nem bántam meg. Ha akkor továbbra is a csontfosszíliáknál maradtam volna, most valószínűleg egy olyan dinoszaurusz-szakértő lennék, amelyikből tizenkettő egy tucat. Semmi újat nem tudnék felmutatni, állandóan csak a régi, mások által elért eredményeket idézném. Különben is, manapság már az óvodás gyerekek is szinte mindent tudnak a dinoszauruszokról, számomra ennél sokkal érdekesebb, hogy például mit ettek a behemótok, főleg a növényevők.

– A paleontológia vagy a botanika felől közelített jövendő szakmájához? Milyen egyetemi szakot választott ki elsőre és milyen tantárgyakból kellett felvételiznie?
– Geológus vagyok, így természetesen a paleontológia (őslénytan) volt az irányadó, amely az egyetemen végig főtantárgy volt. A paleobotanikát és palinológiát (spórák, pollenek tudománya, amely ma már külön tudományágnak tekinthető, de végső soron mégiscsak a paleobotanikához sorolható) külön tantárgyakként tanították. Ha azonban jobban belegondolunk, ezek is a paleontológiához tartoznak. A paleontológia elnevezés, amely a görög palaiosz, ontosz, logosz szavakból ered, már önmagában is mutatja, hogy ez nem más, mint a régmúlt élőlényeit tanulmányozó tudomány. Az élőlények pedig, jelenlegi tudásunk szerint, lehetnek állatok vagy növények, így helyesebb, ha gerinctelen és gerinces állatok őslénytanáról, illetve növényi őslénytanról beszélünk. Mivel azonban az egyetem akkoriban geológus-geofizikus mérnöki diplomát adott, matematikából és fizikából kellett felvételizni. Nekem ezek a tantárgyak mindig az erősségeim voltak, olyannyira, hogy a líceumi éveim alatt, tanulóként, önálló tanulmányokat jelenttettem meg egy bukaresti szaklapban. Így inkább a geológiára mentem, ahova 10-essel fel is vettek. Volt ugyanis egy gyerekkori álmom, hogy csillagász leszek. Ha ebből nem is lett semmi, gondoltam, a geológián biztosan tanulhatok a csillagokról és más bolygókról is, nem csak a Földről – ez így is lett. A geológia és a csillagászat ugyanis édestestvérek, a csillagász és a geológus egyaránt a régmúltba tekint, csak az egyik felfelé, a másik pedig lefelé irányítja az optikai műszerét.

– Hogyan látja a paleobotanika jelenét és jövőjét?
– A paleobotanika jelenlegi legfontosabb feladata a regionális, majd globális szintézisek megalkotása. Rengeteg az adat, sok új lelőhely és még több példány vár még mindig tanulmányozásra, de valakinek vagy valakiknek, egy megfelelő háttérrel rendelkező munkacsoportnak előbb-utóbb el kellene készítenie egy globális horderejű átfogó tanulmányt, olyat, amely a szintézisen túl új válaszokat ad az ismét időszerű, fontos kérdésekre is. Ilyenek például a következők: honnan származik a Föld növényvilága, a földtani korok során miért alakult olyanná amilyen, milyenné válhat az emberi tevékenységek nyomán? Addig is regionális szintéziseket kellene alkotni. Ami az én szakterületemet, a jurakori flórákat illeti, régóta dolgozom egy átfogó művön, melynek címe A Kárpát-medence jurakori flórája. Sajnos minden igyekezetem ellenére nem halad olyan gyorsan, mint ahogy szeretném, ehhez nem „magányos dinoszaurusz” kellene hogy legyek egy felszereltség nélküli múzeumban, ahol ráadásul rengeteg egyéb, időrabló dologgal is kell foglalkoznom. Ha egy anyagilag jól támogatott, modernül felszerelt kutatólaboratóriumban dolgozhatnék, megfelelő számú és képzettségű személyzettel, akkor persze más lenne a helyzet, de elmúltam 50 éves és már nem kergetek álmokat. Különösen itt és most nem, amikor az ember semmi jóra nem számíthat. A paleobotanika jövője? Gondolom, a nemzetközi jövőjét kérdezi. Az kérem, akár nagyon különös is lehet. Talán hamarabb eljön a nap, mint hinnénk, amikor majd bejelentik, hogy más bolygókon is van, vagy legalábbis volt élet. Ha például a közeljövőben a Marsról egy olyan expedíció érkezik vissza, amely fosszilis növényeket tartalmazó kőzetmintákat hoz, a paleobotanikusok véleménye jelentősen befolyásolni fogja a tudományos világot abban, hogy milyen elfogadható válaszokat adjon az emberiség számos fontos, régi és új kérdésére.

Például arra, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban, milyen az élet más lakott világokban, egyetemes jelenség-e maga az élet, lehet-e véletlen műve ez a különleges rendezettségű világ, vagy ez valóban a Teremtő műve, valójában mit kellene érteni evolúción stb. A filozófiában szerintem új irányzatok fognak kialakulni, az emberi gondolkodás teljesen új távlatokat kaphat. A tudomány és a hit jelentős mértékben közelíthet egymáshoz, megszűnhet a folyamatos szembenállás és szembeállítás. A dogmatizmusnak és sok minden másnak végre vége lehet. Könnyen kiderülhet, hogy a papok és a tudósok lényegében ugyanarról beszélnek, csak a módszereik mások. Gondolom, mindez éppen eléggé fontos minden gondolkodó ember számára, és akkor még nem beszéltünk egy ilyen, nagyon is lehetséges felfedezésnek a gazdasági vonatkozásairól. Egy eddig ismeretlen, más bolygón kifejlődött növény (növényszerű vagy teljesen újszerű létforma is lehet, akár olyan is, hogy se nem növény, se nem állat, mozdulatlan, de mégis élő) esetleg olyan tulajdonságokkal rendelkezhet, amelyek megoldhatják a világ élelmezési problémáit is. Persze a lehetséges pozitív jövőképek nem szolgálhatnak kifogásul arra a tarthatatlan helyzetre, amelyet a földi civilizáció saját hibájából jelenleg átél: túlnépesedés, éhínség, betegségek, gazdasági világválság, másrészről felelőtlen pazarlás, visszafordíthatatlan környezetszennyezés stb.

– Tudná-e nyugodt lelkiismerettel ajánlani ezt a pályát egy most induló fiatalnak?
– Igen. Azoknak, akik az életüket jól fejlett, civilizált, sorsukkal elégedett polgárok lakta országban élhetik. Ez azt jelenti, hogy sajnos nem itt és nem most. Na de hát ki vagyok én, hogy elvegyem tőle a kedvüket? Nekik talán több szerencséjük lesz, és azért azt is figyelembe kell venni, hogy a világ mégiscsak megváltozott. A mai fiatal generáció már a számítógépes és internetes világban született és fogalma sincs arról, hogy milyen volt a diktatúra. Mikor a fiamnak mesélem, hogy annak idején miféle „kőkorszaki” módszerekkel kezdtem dolgozni, egy olyan világban, amelyben még a tudományos levelezés is bűnnek számított, mintha nem is értené igazán, miről beszélek. A fiatal nemzedéknek mindössze egyetlen tanácsot adnék: nehogy azt gondolják, hogy a nagy (vagy nagydobra vert) nemzetközi együttműködésektől majd okosabbak lesznek, a munkájuk pedig könnyebb vagy elismertebb lesz. Amikor egy külföldi, nagynevű szakember arra érdemesíti őket, hogy eljön az országba felkeresni a fosszilis lelőhelyeket és együttműködési szerződéseket köt a helybeliekkel, első látásra ez nagyon megtisztelőnek tűnhet. Csakhogy a külföldi szakember mindig jobban tudja, mit is akar valójában. Miután mindent megtud a lelőhelyről és a leletekről, általában ír egy semmitmondó cikket, amelyben persze ő a főszerző, a helyi kisemberek pedig, akik nagyon megtisztelve érzik magukat, bekerülhetnek társszerzőnek, mondjuk úgy a hatodik helyet követően, az illető más, külföldi kollégái után, akik ilyenkor szintén „tarolnak”. Miután minden adatot, fényképet, mikroszkópi metszetet és más tudományos anyagot megkapott, az illető persze hazautazik, ahol aztán már egyedül vagy a saját kollégáival együtt írja a most már valóban tudományos művet. Nekem szerencsére mindig sikerült elkerülnöm ezt a kelepcét, de szemem előtt olyan drámai események zajlottak le, amelyekből arra következtettem, hogy ebben a nagy, demokratikus bizonyítani vágyásba bizony sokan belesétáltak.