A reálpolitika ma – kell, mert lehet

Kelet- és Közép-Európa ilyen értelemben maga az anakronisztikus törekvésekbe beleragadt, abból kitörni nem tudó nemzeti torzsalkodások fészke. A realitásokkal nem számoló, illetve azoktól szándékosan elvonatkoztató nemzeti ideológiákban gyökereznek a térség kisebb-nagyobb népeinek, a Duna-táj „fél nemzetecskéinek” kölcsönös sérelmei, amelyekért a kontinensen végigsöprő világháborúk idején is próbáltak egymásnak megfizetni.

Nagyhatalmak védőszárnyai alá bújva ez hol sikerült, hol nem. Amíg a nagyhatalmak, két-három erőközpont körül csoportosulva, fegyverrel próbálták megoldani érdekkonfliktusaikat, addig e taktika némi sikerrel is kecsegtetett. Ma, amikor a kontinenst az integrációs törekvések és a nemzetközi tőke akadálytalan mozgási szabadsága hajtotta uralma alá, egy, a világrész felét felölelő szövetségi állam megalapozása folyik, s a háborút mint forgalmi akadályt, sőt öngyilkos veszélyforrást eltávolították az útból – Kelet-Európának is új taktika után kell néznie belső ellentétei feloldása érdekében.

A mai bajok részben az elavult nemzetépítő stratégia melletti oktalan kitartásból fakadnak. Ezt bizonyítja a sajtó hangvétele és mindaz, ami a parlamentben napjainkban folyik.  A 19. századi magyar, a 20. századi román, szlovák, szerb stb. nemzeti ideológiák mind arra törekedtek – és az utódállamokban ma is, némi engedmények után, állandóan ahhoz térnek vissza –, amit a nemzetépítés értékrendjének megalkotói száz-kétszáz éve kidolgoztak. Egyfelől azt vallották: a népesség etnikailag saját részét az oktatási és a politikai rend révén a leghevesebb nemzeti érzelmekkel kell feltöltetni, egyfajta ideológiai homogenizációt hajtva végre e szempontok kizárólagossá tételével és a hazafiság erőteljes etatizálása és sovinizmusig menő elfogultságra való hangolása útján. Az ellenségkép kialakítása itt kap funkcionális szerepet, a munka ugyanis másfelől a kiszorítandó, lefokozandó népcsoport kulturális és demográfiai hátrányba taszításával folytatódik.

Elvitatott jogok

A magyarság történelmi balsorsa, hogy az ily módon feltörekvő kisnépek, megkésett nemzetépítők útjába került, azok ellenségképüket máig hatóan őrá kihegyezve alkották meg. Ezért volt például lehetséges a Kis-Antant idején a revízióra törekvő magyar állam valóságos bekerítése a sakkban tartás céljával.  A megkésett nemzetépítők aztán túllicitálták mindazt, amit a dualizmus idején az állam megkísérelt rajtuk elkövetni, illetve amit szecesszióra törekedve belevetítettek. Mindent kipróbáltak az elszakított nemzetrészeken az elnyomástól, jogfosztástól az erőszakos asszimilációig és az elüldözésig, amit csak lehetett az adott körülmények közt. (A kérdéskör vizsgálatának emiatt olyan tapasztalati anyaga gyűlt fel a magyar érdekvédelemben, melynek mára nemzetközi jelentősége van pontosan a nemzeti kérdés korszerű kezelése tekintetében. A magyarság nemzetépítési és -védelmi tapasztalata ezért nemzetközi jelentőségre tarthat számot.)

Teljes gőzzel folyt 1918 után a valóság zárójelbe tétele, illetve hozzáigazítása a kisnemzeti ideológiák róla alkotott képéhez. Egy valójában etnikai-nemzeti kevertség állapotában létező népesség körében, a szélsőséges uszítás szellemében intézményesítették a kisebbségbe taszított nemzetrészek másodrendűségét. Elvitatták a méltányos bánásmódhoz fűződő jogukat is. Magyar, szász, sváb, zsidó, horvát, szerb, szlovák, ukrán, lengyel stb. népcsoportok szenvedték meg e keserves állapotot.

A Délvidék, a Felvidék és Erdély jó része ennek ellenére máig többnemzetiségű területnek számít, és ennek ma érvényt lehet, kell is szerezni. A „lehet, mert kell” jelszavát a mai enyhülés és integráció légkörében a „kell, mert lehet” jelszavával egészíthetjük ki. Amit reálpolitikának neveztünk eddig, az is alapvető változáson esik át: elérhetővé válik, ami eddig nem minősült annak. Ezen belül, hogy egyetlen példával éljünk, a Székelyföld és Dél-Szlovákia a maga specifikumának külön elismerésére tarthat igényt, miként a Vajdaságban az már folyamatban van. De tágul a vegyes vagy a szórványkörülmények közt élők cselekvési tere is.

Ami Moldvában, Dobrudzsában, a Vajdaság egyes részein, pl. a Timok völgyében és Közép-Szlovákiában sikerült a nemzeti kormányoknak – az asszimilációt nemzeti-nyelvi-vallási-tudati tekintetben is teljesen vagy jórészt befejezték –, az a szívósabban ellenállók körében ma e folyamat megállításának és ésszerű megfordításának reményével kecsegtet. Erdélyben például, bár alaposan megtépázták, fennáll a valamikori magyar többségű településhálózat számottevő része. (A középkori autonómiák természetszerűleg rendeződtek e szász–magyar–román stb. települési különállás szerint, ezért álhatott fenn itt például egy egymást funkcionálisan kiegészítő, egy államot alkotó, annak adózó és azt védő, de belső ügyeit mégis párhuzamos etnikai társadalmak intézményeivel igazgató szerkezet.)

Szövetségek, szakítások

Rátérve a mai romániai valóságra: nyilvánvalóan kétféle kisebbségi csoporttal rendelkezik az ország. A törpekisebbségek elváráshorizontja is más, mint a magyaré. Mára nem vonható kétségbe, hogy az ún. magyarkérdés az élenjáró őshonos európai kisebbségek által kiharcolt területi és kultúrautonómiák meghonosítása útján kezelhető. Ezek ugyanis, mint a nyugati példák igazolják, beilleszthetők az önkorlátozó, az ezredforduló igényeihez, az EU belső viszonyaihoz és realitásaihoz hozzáigazítottan fennálló nemzetállamok intézményrendszerébe.

A korábbi magyar kormányzat az ehhez való ragaszkodást vízözön előtti nacionalizmusként démonizálta, nem tévén különbséget például az önvédelmi nemzetépítés és az agresszíven elnyomó többségi között sem. Ezzel persze nemegyszer mintegy cinkosává is válhatott az utóbbinak. A demokrácia és az emberi méltóság óvását, kiteljesítését zászlajukra tűző kényszerkisebbségeket ebben a vétekben elmarasztalni több volt, mint igazságtalanság. A mai pártszövetség igazgatta magyar állam esetleges védhatalomként való fellépése, egy új, nem területi revízióra törekvő, hanem a határokon felülemelkedő nemzeti egység megalkotása nem veszélyezteti a polgári szabadság és egyenlőség általános értékeit, mi több, annak szükséges voltát értékes régióbeli tapasztalatokkal támasztja alá.

Erdélyben a kérdés persze nem a potencialitások kétségtelen módosulásának felismerése, hanem annak értékelése. Előre látható, hogy a romániai magyarság legerősebb érdekszövetségének elitje megosztottan viszonyul a „kell, mert lehet” helyzethez. A „nem kell, mert nem lehet”, illetve a „hiába lehet, ha nem érdemes” álláspontnak befolyásos tábora van vezetőségében, sokan kimondottan a fennálló helyzet fenntartása mellett kötelezték el magukat, mert valami miatt jól érzik magukat a „komprádori” szerepkörben, s úgy vélik, abból egyfajta legitimitást meríthetnek.

Ha választás elé kerülnek – márpedig az új belső és külső konstellációban oda kerülnek –, többféle forgatókönyv képzelhető el az irányváltástól a szakadáson át egészen a román körökben való új támaszkeresésig. Ne feledjük, az RMDSZ mai vonalvezetése a népcsoport kettős magárahagyatottsága idején alakult ki a kilencvenes évek elején, ez a Demokratikus Konvenció 1996-os kormányra kerülésétől kezdve máig hatóan módosult, a szervezet egységét azonban mindvégig politikai monopóliuma szavatolta, mely mára a múlté. Nagy a valószínűsége annak, hogy mégis bele kell illeszkednie az új plurális szereposztás rendszerébe, amely ellen kézzel-lábbal tiltakozott eddig.

Szerző: B. Kovács András