A partra vetett nagy hal

Lynch mindennek ellenére valóban kiváló rendező, a legnagyobbak egyike, akinek jelentőségét egy újfajta mozgóképes látásmód megteremtésében aligha lehet vitatni. Olyan remeklések jelzik ezt a pályát, mint a Radírfej (Eraserhead), Az elefántember (The Elephant Man), a Kék bársony (Blue Velvet), a Veszett a világ (Wild at Heart), az Útvesztőben (Lost Highway), a Mulholland Drive vagy a nézők tömegei által borzongással elegy izgalommal követett Twin Peaks, minden idők talán legkevésbé szokványos tévésorozata.

Nincs szándékomban dicshimnuszt zengeni, de bevallom, hogy az amerikai mester életművéhez való viszonyulásom nem mentes a pozitív elfogultságtól. Érthető tehát, ha két kézzel kaptam egy olyan könyv után, amelynek lapjain – a kötet hátlapszövege szerint – „David Lynch nem mindennapi részletességgel beszél művészetéről, műhelytitkairól”. Az ilyesmi rögtön izgalomba hozza a gyanútlan rajongót, főként, ha ismeri Chris Rodley kiváló, magyarul az Osiris kiadónál megjelent Lynch-interjúkötetét, amelynek valóban sikerült „testközelbe” hoznia a rendező személyes látásmódját, jó arányérzékkel keverve a szakmai, elemző attitűdöt az anekdotázás diszkrét bájával. A várakozást – talán paradox módon – a legújabb Lynch-film, az Inland Empire által keltett relatív csalódás is fokozta; mivel a mester Hogyan fogjunk nagy halat? című könyve egészen „friss”, bizonyára belefér néhány ezzel kapcsolatos, magyarázó jellegű műhelytitok is, gondoltam.

Belefért, ez nem kétséges. Rosszmájúan fogalmazva: túl sok minden is belefért ebbe a vékonyka könyvbe. Már a borító láttán némi kételyeim támadtak az első „saját” Lynch-mű tartalmával szemben, de aztán sikerült elhessegetni a borús gondolatokat: elvégre azért, mert egy – ráadásul a Kalligramnál kiadott – könyv címlapja émelyítően kék színű, bénán photosoppolt tengerhullámokat ábrázol, és nagyjából úgy néz ki, mint egy ezoterikus kiadó legújabb terméke, attól még tartogathat kellemes meglepetéseket, főként hogy David Lynch a szerzője. Az sem tántorított el, hogy a kötet alcíme: Meditáció, tudat és kreativitás, amely alcím, ugye, nem kifejezetten filmes kulisszatitkokat és filmtörténeti csemegéket ígér.

Ne értsen félre senki. David Lynchről köztudott, hogy idestova harminc esztendeje naponta gyakorolja a transzcendentális meditációt, amelynek mibenlétével ugyan pontosan nem vagyok tisztában, de maximálisan tiszteletben tartom azokat, akik élnek vele. Az sem lenne zavaró, ha ez a briliáns filmrendező írt volna egy teljes könyvet kifejezetten csak a meditáció elméletéről és gyakorlatáról, annak a saját életében betöltött esszenciális szerepéről, mellőzve mindenfajta filmes vonzatot.

Akkor ugyanis nem érezném azt, hogy kissé megvezettek. A kellemetlen érzésnek két oka is van, és ezek egymással szoros összefüggésben állnak. Röviden: egyrészt Lynchnek el kellett volna döntenie, hogy filmművészként vagy hittérítőként vesz tollat a kezébe; másrészt pedig kifejezetten rühellem a hittérítői szándékot, bármily áttételesen és diszkréten nyilvánuljon meg.

A szöveg első felében közölt „szerelmi vallomásom” alapján most már sejtheti a tisztelt olvasó, milyen nehezemre esik leírni ezeket a sorokat. Nem szeretnék igazságtalan lenni. A Hogyan fogjunk nagy halat? számos olyan részletet tartalmaz, amely érdeklődésre tarthat számot a Lynch- és mozikedvelők számára. A szerző gondolatmenetének gerincét a hal-metafora képezi: „Az ötlet olyan, mint a hal. Ha megelégszel a kis halakkal, elég a sekélyesben horgásznod, de ha nagy halat akarsz fogni, mélyebbre kell menned. (...) Én azokat a halakat akarom kifogni, amelyeket a film nyelvére le tudok fordítani.” Hogy a mester harmincegynéhány éve sikerrel horgássza ki ezeket a halakat, nem kétséges: ennek a nagyszerű horgászatnak némely fejezetét meg is osztja a kíváncsi olvasóval. Életrajzi vonatkozások, forgatási élmények, személyes kapcsolatok – egyenesen megható a halálosan beteg Fellinivel való találkozás „képsora” –, álmok és háttértapasztalatok elevenednek meg a könyv lapjain. Sajnos, csak elszórtan: sokkal többre lettünk volna kíváncsiak, mielőtt rendezőnk újra meg újra alámerül az egységes energiamező rejtelmeibe. Ennek a könyvnek az az alapvető problémája, hogy Lynch túl sokat markolt, és – mindennemű, tőle megszokott bravúr ellenére – ezúttal túl keveset fogott: egy csipetnyi film, egy adag ezotéria meg transzcendencia, egy falásnyi lélektan, vallás, esztétika-elbűvölő, izgalmas villanások, a szerző által olyannyira nagyra tartott egység érzete nélkül. Zsurnalisztanyelven: mintha hiányozna belőle a szerkesztői koncepció. (Persze ki az a szerkesztő, aki megrendszabályozná David Lynchet?) Kidob a partra prédaként néhány valóban nagy halat, megfeledkezvén azok éltető közegéről.

Lynch akkor a legelbűvölőbb, a leginkább „lynches”, amikor a filmjeiből jól ismert rejtélyességgel, titokzatossággal nyom fricskát a rejtélyek fátylának fellebbentését remélő néző/olvasó fejére. Elhúzza a mézesmadzagot, aztán megvonja a vállát: ja, hogy miről szól ez az egész, magam sem tudom, vagy nem akarom elmondani. Merülj alá szépen magad is, a nagy halak a mélyben úszkálnak, és arra várnak, hogy elkapd őket. Ilyen, amikor arról a bibliai idézetről beszél, amely a Radírfej megfejtésének kulcsa, aztán azt írja: „Nem hiszem, hogy valaha is el fogom árulni, mi volt az a mondat”; vagy ott A doboz és a kulcs című fejezet, amely egyetlen mondatból áll: „Fogalmam sincs, hogy mik ezek.”

A filmek keletkezéséről szóló anekdoták, a művészettel és a különböző társadalmi jelenségekkel kapcsolatos eszmefuttatások mellett az ilyenszerű részek miatt érdemes – „lynchiánusoknak” kötelező – elolvasni ezt a könyvet. Mire azonban belelendülnénk, a lynchi tudat útvesztőjében rajtaütésszerűen a világbéke fénycsóvájával találjuk szemben magunkat: „Ha az ember életet ad magában az egységes térnek, eljut a megvilágosodásig, az egyén teljességének megvalósulásáig. Ha a világban az egységnek életet adna egy béketeremtő csoport, az maga lenne a világbéke.” Ha ő mondja... A többi tiszteletteljes hallgatás.

David Lynch: Hogyan fogjunk nagy halat? Meditáció, tudat és kreativitás. Kalligram, Pozsony, 2007. Fordította Gerevich András n