A művészet nem csak a művészek érdeme

– Ön szélesebb körökben inkább látványos szénaszobrai révén vált ismertté, legutóbbi Tvmania című tárlata azonban – amelyet december közepéig a franciaországi Toulouse városában is kiállítottak – tévékészülékeket „dolgoz fel”. Hogyan jutott el a televízióig?

– Rám is hatással volt a televízió, nagyon könnyen a rabjaivá válhatunk a készüléknek, gyakorlatilag társadalmi jelenségként kezelhetjük a tévénézést. Elkezdtem figyelni a környezetemet, hogy hogyan hat a tévé az emberekre, szociológiai írásokkal is körülfutottam ezt a témát, és ezzel párhuzamosan megszületett az ötlet, hogy én a tévéből mit tudnék csinálni, hogy egy kicsit átalakítsam a róla kialakult képet. Az első munkám a zebratévé volt, majd jött a tévékalitka, amely kifejezi, hogy mennyire rabul tud ejteni minket ez a masina.

Gyakorlatilag a televízió is, mint minden új dolog, megzavarja az ember életét. Annak idején, amikor divatba jött a rádió, már az is megzavarta a családi harmóniát, hiszen a rádióra figyeltek az emberek, nem egymásra, a tévé még jobban elvonja a figyelmet, mindenki tátott szájjal bámulja. A televízió családi oltárrá vált. Ha megfigyeljük, faluhelyen mindig központi helyen áll a tévé, az egyik munkámban népi bútordarabot, tékát alakítottam át televízióvá. Ha végignézzük a tárgyakat, látható, hogy azt akartam megmutatni, hogy a tévé jó is és rossz is, mint bármi az életünkben, meg kell tanulni használni, hiszen a távirányító a mi kezünkben van. Ha művészeti szempontból nézzük meg a tárlatot, azt látjuk, hogy olyan témát jártam körül, amely megjelent ugyan korábban is a művészetben, de más még nem dolgozta fel így. Ezt nem büszkeségből mondom. A művészetre én úgy tekintek, hogy az csak részben a művész érdeme. A művész kiválasztott, aki kommunikál az univerzummal, információkat kap, amelyeket a saját stílusában közvetít a többi embernek. Attól, hogy elvégez valaki egy főiskolát, még nem lesz művész, ott csak egy mesterséget tanítanak neked. Én felfogom a környezetből érkező jeleket, figyelek ezekre, és fel tudom dolgozni őket.

– Ha végignézzük a tárlat anyagát, zebratévét, tévékalitkát, futballkapuvá alakított tévét és még sok mindent találunk. Mi volt a cél? Más tárgyakat csinálni a tévéből, vagy kiemelni az egyes szerepeit, hatásait?

– Mindkettő. Arra is kíváncsi voltam, hogy kinek mit jelent ez a készülék, vagy mit vár tőle. A futballkapuvá alakított tévében például van egy érzékelő: ha berúgod a labdát, akkor egy gólörömben úszó stadion tombolását hallod, mert a focidrukker ezt a gólörömöt várja a tévétől.

– A Tvmania anyaga hat év alatt készült el. Párhuzamosan dolgozik a különböző projekteken? Mi a fő csapás a művészetében?

– Mindig párhuzamosan haladok a munkáimmal. A Tvmania csak egy szelet abból, amit csinálok. A fő csapás a szerves szobrászat, a szerves formákkal foglalkozom szívesen, keresem a formák analógiáját az ember és a természet között. Kisplasztikákat, bronz-, kő- és faszobrokat is készítek. A széna megint külön történet. Egy kísérlet, illetve több mint kísérlet. Filozófia. A szénával harmadéves koromban kezdtem el foglalkozni, amikor egyik tanárom arra kért minket, hogy használjunk nem konvencionális anyagokat. Nekem korábban voltak lovaim, és megint szerettem volna lovakkal foglalkozni, így gyűjtöttem a szénát. Adott pillanatban elkezdtem dolgozni ezzel az anyaggal. Ez nem az én okosságom volt, egy mágikus mozdulat volt az, amikor hozzányúltam a szénához. Három alkotást készítettem egyhuzamban néhány hét alatt. A széna segített is nekem, nagyon hálás anyag, hiszen aránylag gyorsan hatalmas munkákat lehet létrehozni. Bátorkodtam elhívni magamhoz a tanáromat, aki nagyon elégedett volt, és biztatott, hogy folytassam. Így indult ez a szénaszobor-történet, azt gondoltam, hogy egy ilyen mulandó világban mért ne lehetnének mulandó alkotások. Azoknak a formáknak a nagy része, amelyeket elkészítettem szénából, korábban már megvoltak kisplasztikában, sőt volt olyan, amelyet kőből és fából is elkészítettem, de szerettem volna látni, hogy néz ki szénából. A széna egyébként nagy szabadságot ad. Minden anyag „köt”, kőből nem lehet mindent elkészíteni, amit például bronzból el lehet, mert a bronz képlékeny. A széna viszont univerzális, gyakorlatilag bármit meg lehet belőle valósítani.

– Sok mindennel foglalkozott, még kocsmatulajdonos is volt, csak az utóbbi néhány évben él szabadfoglalkozású szobrászként. Hogyan talált rá erre a szabad életre?

– Későn érő típus vagyok. Számos dologgal voltam elfoglalva, 16–20 évesen még nem tudtam, hogy mi akarok lenni, úgy éreztem, hogy sok minden lehetek. Időre volt szükségem, hogy megismerjem magam, és azt mondjam, hogy ez vagyok. Később aztán sok mindent elkezdtem, vállalkozó voltam, aztán megnyitottam Kolozsváron a Music Pub nevű kocsmát. Tulajdonképpen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy otthagyjam a megszokott dolgaimat, és eldöntsem, én ezentúl csak alkotni akarok, de megérte. Magyarfenesen élek egy tanyán, ott is dolgozom. A faház, amiben lakom, nagyon egyszerű. A helyiek meg is kérdezték, hogy ugye ez egy pajta. De én így szeretem.

– Azt már tudja, hogy Kolozsváron hogyan fogadják a munkáit. Milyen volt ehhez képest a fogadtatása Franciaországban? Más az ottani közönség?

– Kolozsvár kissé vidékies, kispolgári, sokan ismernek, közel vagyok az emberekhez. Egy itteni kiállításomra sok barátom eljön, akik nyilván szubjektívek. Ugyanakkor tény, hogy Nyugaton a kortárs művészetre jobban odafigyelnek az emberek, nagyobb hagyománya van ennek, míg Romániában a kortárs művészet vergődik, nincs piaca, nem figyelnek úgy rá, nincs rá pénz. Viszont amikor legutóbb a Múzeumok Éjszakáján állítottam ki a kolozsvári Bánffy-palotában, azt láttam, hogy sikeres volt az egész. Főleg a Tvmaniát övezte nagy érdeklődés, úgy tűnik, hogy populárisabb téma, ugyanakkor a szakmának is szól, hiszen olyan szakemberek is írtak róla, akiknek van szavuk. Toulouse-ban nagyon érdeklődőek voltak az emberek, úgy éreztem, hogy van kultúra, van nyitottság. Az első négy nap alatt már 1500-an látogatták meg a tárlatot. A szervezők profik, mégis lazák, barátságosak. Valószínűleg a szénaszobrokkal is kilátogatunk majd, ha minden jól megy.

– Említette, hogy a szülővárosában, Kolozsváron sok ismerőse látogatja a kiállításait. Nem érzi mégis úgy, hogy egyetemi városként és Erdély kulturális fővárosaként, amint emlegetik, egyre nagyobb az érdektelenség a kultúra iránt?

– Ebben mi is felelősek vagyunk. Engem sem könnyű kimozdítani otthonról. Úgy érzem, hogy mindig úttörőként mozogtam ebben a városban. Annak idején a Music Pub nevű kocsmát például azért nyitottam, mert nem volt olyan hely akkoriban a városban, ahol mi a barátaimmal jól érezhettük magunkat. Ha az ember utazgat a világban, mindig hazahoz valami jót, egy jó bort vagy bármit, amit megoszthat a cimborákkal. Én a Music Pubot Angliából „hoztam haza”, hogy legyen egy barátságos hely, ahol jól tudja érezni magát a melós és a bankigazgató is. Tíz év alatt körülbelül 800 eseményt szerveztünk, alternatív zenei fesztiválokat is, körülbelül 40–50 zenekar érkezett hozzánk Franciaországból. Be akartam vezetni a farsangot, a farsang és a latin karneválok egyvelegét Kolozsváron. A pub egy kezdeményezés, egy nyitás volt, azonban nem csatlakoztak hozzá kulturális intézmények, hogy ezt tovább lehessen vinni. Egyszóval megpróbáltam alakítani a város kultúráját, és lehet, hogy telítődtem ezek alatt az évek alatt. Most visszavonultam a városból is. Már kevés olyan dolog történik itt, ami meglepne. Nem tudják felkelteni az érdeklődésemet. Szóval saját magamat is okolhatom, amiért távol maradok a kulturális rendezvényektől, ugyanakkor azt is hibáztathatjuk, ami történik. Újdonságok is kellenek, amelyek felkeltik az érdeklődést. Egy adott pillanatban azt éreztem, hogy túl kicsi ez a város, úgyhogy kiköltöztem falura, közelebb a természethez.

– Mik a legközelebbi tervek? Min dolgozik most?

– Jelenleg a búboskemencémen dolgozom a fenesi faházamban. Ez fontos dolog nekem, azon a kis tanyán, ahol élek és dolgozom, abban a házban a búboskemence olyan, mint a Nap. Amúgy nem tagolom részekre az életemet. Kint élek ebben a nyugodt világban, ott dolgozom. Rengeteg tervem van, lehet, hogy a legtöbbet nem is lesz időm befejezni. Végzem a napi dolgaimat, közben gondolatban a következő kiállításokat tervezem. Egy kiállítás nekem olyan, mint egy film: meg kell rendezni. A lényeg, hogy folyton dolgozom. Ez bizonyosfajta életmód.