A művész szabadsága örökké sugárzik

– Nagyváradon élnek és alkotnak. Mennyire kötődnek a városhoz?
J. Márta: – Természetes, hogy az ember kötődik a helyhez, ahol él, és azzal a közösséggel próbál kapcsolatot fenntartani, értelmes életet teremteni a maga számára, hasznossá tenni magát. Ez számomra lényeges.

– Hogyan teszi magát hasznossá egy művész?
J. Márta: – Erre már nehezebb válaszolni. Az ember szereti a munkáját, amit végez, s ennek van egy kisugárzása. Ezt bizonyos emberek felfogják, érzékelik, ennek révén valamilyen többletben részesülnek, ami nagyon jó érzés. És akkor van, aki nem érti, mert nincs hozzá... nem kultúrája, nem iskolázottsága, hanem antennája, mint ahogyan vannak botfülűek, akik a zenét nem élvezik. Van olyan, aki nem látja a színeket, a formákat, egyáltalán, nem érzékeli ezt a nyelvezetet, amivel a képzőművészet dolgozik. Én ezt is elfogadom. Olyan is van, aki szerint hülyeség, amit csinálok, de hát mindenki szabadon viszonyulhat hozzá.

– Mennyire fontos a képzőművésznek, hogy a befogadó műértő legyen?
J. Miklós: – Feltétlenül szüksége van arra, hogy visszajelzéseket kapjon a közzösségtől, amelyiknek dolgozik. Lehet, hogy ez kicsit önzőnek tűnik, de Velasqueztől akár Van Goghig mindegyik nagy művész azt mondta, hogy saját magának készíti a munkáit, a saját lelkiismeretének, belső értékeinek akar megfelelni. Amennyiben a jellemereje olyan, hogy a művész önzetlen az életében, akkor az önzésnek tűnő hozzáállás a legnagyobb adakozássá, sziporkázássá, értékosztássá válik. Érdekes, hogy az életben általában csak a populista gondolkodást érti meg az egyszerűbb ember.

A nagyobb művészek, akik valóban a lelki titkokra, értékekre, a saját belső hangjaikra építenek, nem fogják soha kiszolgálni a politikát, de nem fogják magukat eladni a galériáknak sem. Ez a belső szabadság kell hogy legyen az elsődleges szempont. Minket, amikor először voltunk Nyugaton, és megláttuk a nagy művészek munkáit, elsősorban az ütött meg rettenetesen, hogy ebben a hihetetlen szabadságban, amelyben ezek az emberek élnek, arra törekszenek, hogy a saját belső függetlenségüket megőrizzék. A művész szabadsága később, akár a halála után is sugározni fog valami olyan szabadságérzetet, értéket, amit másoknak is át tud adni, akármilyen gazdasági, politikai változás történik. Tulajdonképpen a művészi munka lényege a humánus értékek felkarolása.

– Nevelés ez valahol?
J. Miklós: – Lehet, hogy az is hozzátartozik, de főként egyfajta érzékenység a művész részéről.

– Mindketten egész életükben itt alkottak Nagyváradon, ez valamilyen kihívást jelent ez az önök számára?
J. Miklós: – Ilyen konkrétan nem lehet megmondani. A művészet lényege épp az, hogy időtlen, téren kívüliséget, általános metafizikus értéket jelent. Amennyiben konkrétan leszűkítjük a kérdést egy városra, akkor határt szabunk a művészi lényegnek.

J. Márta: – Nem kötődünk konkrét kihívásokhoz. Van egy folyamata, élete annak, amit csinálunk, ami a belső, lelki életünkhöz, változásainkhoz kötődik, és nem külső kihívásoktól vagy megrendelésektől függ. Ha a legkisebb faluban, elvonulva élnék, ott is nagyon szívesen és örömmel dolgoznék, és felmutatnám a munkámat, hogy esetleg másoknak is örömet szerezzen. Viszont néha jön egy-egy felkérés, hogy tartsunk előadást a munkáinkról – az ilyeneknek szívesen tesz eleget az ember.

– Bár most belső világról beszélnek, amikor néhány héttel ezelőtt a választásról kérdeztem önöket, úgy tűnt, érzékenyen érinti mindkettőjüket a kérdés. Hogyan viszonyulnak művészként a közélethez?
J. Miklós: – Az RMDSZ itt alakult meg nálunk, a műteremben. A változások után itt gyűjtöttünk össze negyven embert, Márta főzte a kávékat, és azt hittük, hogy mindannyian angyalok vagyunk, mert Ceauşescu elment, minden nagyszerűnek és tisztának tűnt. Sajnos, azután láttuk, hogy nem vagyunk mind szentek, és másokhoz hasonlóan, eltávolodtunk a politikától, mert láttuk, hogy az emberi torzsalkodás, és nem a nagy eszme irányít. Azt, amit akkor éreztünk a politikában, azóta sem éreztem.

J. Márta: – Amikor eljött a változás, azt hittük, hogy Ceauşescu az egyedüli rossz, és mi, a többiek mind angyalok. Aztán jött a kiábrándulás, hogy bizony létezik hatalomért, pozícióért való küzdelem, egymás bemocskolása, sok olyasmi, amiről azt gondoltuk, hogy Ceauşescuval eltűnik. Azért nem vagyunk a politikával általában kibékülve, mert a kisembernek, akárcsak a művészembernek rengeteg problémája van, és nem tudjuk, ki oldja meg azokat. Az, hogy ki miért marakodik, ki akar nagyobb pozíciót, melyik pártban van, az minket egyáltalán nem érdekel. Az embereket most sem aszerint ítélem meg, hogy melyik „dobozba” tartoznak, nem fogadom el, hogy az egyikben mindenki rossz, a másikban mindenki angyal. Úgy gondolom, hogy mindegyikben vannak nagyszerű emberek, akik szeretnének is valamit tenni és meg is teszik, és vannak, akik esetleg csak úgy odacsapódtak a társasághoz.

J. Miklós: – Én 15 évig múzeumban dolgoztam, és nagyon bántott, hogy  az erdélyi magyar piktúra komoly értékeit raktárban tartották, nem állították ki őket. Éveken keresztül élt bennem a vágy, hogy létrehozzunk egy erdélyi magyar modern képzőművészeti múzeumot. Ezért vállaltam el a Barabás Miklós Céh országos elnökségét – a céh megalakulásának most lesz a 80. évfordulója. Annak idején egyébként Kós Károly alapította meg, és jelen pillanatban 130 tagunk van, és november 3-án nagyszabású kiállítást szervezünk a tagok munkáiból Sepsiszentgyörgyön. Én húsz éve arra törekszem, hogy az anyagot összegyűjtsem.

A művészek jó részének hozzátartozóit ismertem, kizárólag ajándékokból össze tudtuk volna hozni a múzeum anyagát. Az ember reggeltől estig azt hallja a politikusoktól, hogy kulturális autonómia, és az egyházak százával kapták vissza a hatalmas épületeket. Én felhívtam minden erdélyi püspök figyelmét a tervre, mindegyiknek levelet írtam, hogy adjanak hozzá helyet, mert ezek az összegyűjtött értékek valóban az identitásunkat jelentenék. De semmilyen előrelépés nem történt, nem ajánlottak fel semmiféle épületet. ’89 után aztán különböző országokból jöttek emberek, Magyarországról, Ausztriából, gyógyszereket, miegyebet hoztak.

Visszafelé már az autók tele voltak tömve nagybányai, kolozsvári művészek remekeivel, amelyeket eladtak Nyugaton. Tulajdonképpen a legnagyobb árulás a művészetet illetően éppen a szabadság árán történt, és most már az, amit én 20 éven keresztül létre akartam hozni, lehetetlenné vált. Tehát engem ez a kétszínűség bosszant leginkább a politikum és az egyház magatartásában: egyet mondunk nagy nemzeti hozzáállással, és a tettek egészen mást mutatnak. Pazar dolog lett volna, hogy most, az EU-s csatlakozás után idelátogató turista ne csak a Félixfürdőt nézze meg, hanem a múzeumot is.

– Jelenleg Erdélyben van-e olyan színvonalas galéria, ahol szívesen létrehoznának egy egyéni tárlatot?
J. Márta: – Az utóbbi időben múzeumokban tudtunk kiállítani. A kolozsvári múzeum mindkettőnknek nagyon szép kiállítást rendezett. Érdekes, hogy egyre több magánkézben lévő művészeti galéria alakul, amelyek szakmailag magas szinten közelítenek a kortárs művészethez, és profi módon mutatják be a munkákat, katalógusokkal, műkritikusokkal felfegyverkezve. Megemlíteném a temesvári Calina Galériát, ahol jelentős művészettörténészekkel dolgoznak, a kiállítónak katalógust készítenek, ugyanígy Iaşi-ban létezik még ilyesmi, ahol vállalkozók fektetik be a pénzüket a kortárs művészetbe, akárcsak a közösség, a város előtti protokollmegnyilvánulásként, a saját presztízsüket emelendő. A tulajdonos nem szól bele a művészek munkájába, hanem támogatja őket, és egyben profi módon válogatva létrehozza saját gyűjteményét, amit aztán akár az államnak is felajánlhat.

– Mit gondolnak a mostani fiatal művészekről?
J. Miklós: – Szerintem nagyon jó, egészséges az utánpótlás, nagy mozgás van a fiatalok körében. Nekik megvan az az előnyük, hogy el tudnak menni külföldre, és nemcsak helyi, hanem európai viszonylatban tudják magukat összemérni a többi művészszel, s ez a fejlődésük szempontjából nagyon sokat jelent.

J. Márta: – Csak itt, Váradon is nagyszerű művészeket ismerünk az utánunk következő generációból, sőt a fiatalabb nemzedékből is. Ez reménnyel tölt el, hogy fel fog erősödni még a művészeti élet és az igény iránta. Tanítványaim közül Váradon és Temesváron is néhány diákra nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem, és bízom benne, hogy meg fogják állni a helyüket. A képzés célja, hogy szélesebb alapokra helyezze a művészetet, és ha a diákból is tanár lesz, a munkahelyén az ízlést és a magasabb szintű esztétikai igényeket képviseli, az már a társadalom számára nyeremény.