A mulandóság felvállalása

Történetesen éppen a természetben találtam olyan kifejezőeszközöket, amiket hasznosíthattam kereső törekvésemben. A Nature Art számomra egy kifejezőeszköz, és miközben restaurátorként dolgozom, festek és mintázok is.
Azon kevesek közé tartozik, akik Távol-Keleten váltak híressé. Mi a magyarázata ennek?
n Ott több alkalmam adódott dolgozni és megvalósítani nagyobb munkákat. Ezt éppen azzal magyarázom, hogy ott ez a műfaj – a Nature Art – fejlettebb, és a támogatottsága is számottevőbb. Itthon kevés olyan alkalom adódik, hogy meghívjanak például egy erdőbe vagy éppen mezőre egy nagyméretű munka kivitelezésére. Távol-Keleten sok ilyen rendezvény van, és én ezeket vettem célba.
Hogyan lehet eljutni Távol-Keletre alkotni?

Az én esetemben most már akár úgy is, hogy jegyet váltok egy repülőre, és egyszerűen elmegyek. Természetesen ez az elején nem ment ilyen egyszerűen. Az első meghívást 1995-ben Koreából kaptam a Yatoo Nature Art Egyesület által szervezett nagy nemzetközi kiállításra. Óriási kaland volt, több mint száz művész vett részt rajta a világ minden tájáról. Akkoriban még ők is a kezdeteknél tartottak, azóta letisztult a tábor koncepciója, ma már nagyon szigorú feltételek mellett hívják meg a művészeket. Számomra viszont jó alkalomnak bizonyult megismerkedni más művészekkel is, nemcsak koreaiakkal.

Mi volt a rendezvény koncepciója?

A Yatoo álma volt, hogy szervezzenek egy nagyobb volumenű nemzetközi kiállítást Koreában, és ezért rengeteg művészt meghívtak 1995-ben. Valójában nem tudták összefogni, és erre ők is rájöttek. Utána kisebb táborokat szerveztek, ahová csak néhány külföldi művészt hívtak, amíg kinőtte magát egy nagy biennálévá. Most már komoly struktúrája, szervezőbizottsága van a rendezvénynek, kiválasztják, kiket hívnak meg. 2000-ig nagyon lazán működött, szerény szálláslehetőségekkel, és valójában mindenki azt alkothatott, amit akart. A biennálé viszont már arról szól, hogy meg kell pályázni a helyet egy tervvel, amit zsűriznek, és ha elfogadják, akkor meghívják az illető művészt. Biztosítják az útiköltségeket, a szállást, el egészen a munka kivitelezési költségéig.
Ön viszont nemcsak Koreában ismert, hanem Japánban is. Hogyan sikerült eljutnia Japánba?

Hasonló módon. Volt egy pályázat, amire jelentkeztem, és meghívtak a kiállításra. Utána figyeltem az ottani művészeti színteret, és pályáztam. Külső térben, vagyis a természetben kellett készíteni alkotásokat, 2000-ben két kiállításon vettem részt, aztán 2002-ben és 2003-ban szintén, majd 2005-ben egy kulturális központban voltam három hónapig rezidens művész.

Milyen körülményeket biztosítottak Japánban egy rezidens művésznek?

Ezt eléggé nehéz elmagyarázni, mert a struktúráját és támogatottságát tekintve Japánban is élvonalas alkotóközpontnak számít az AOMORI, ahol voltam. Itteni mércével pedig értelmetlen értékelni. Öt művészt választottak erre a programra 2005-ben: két japánt, egy amerikait, egy kanadait és én voltam az európai. Az öt művésznek az elképzelhető legnagyobb komfortot biztosították egy utramodern alkotóközpontban, amely távol a várostól, egy erdőben épült. Ezer négyzetméteres műterem állt a rendelkezésünkre teljes felszereltséggel: volt benne szobrász-, grafika- és festőműhely, video- és filmvágó, volt egy óriási rézkarcprés, és minden elképzelhető eszköz, ami az alkotási folyamathoz szükséges lehet. Az öt művész ellátásának adminisztrációját, illetve a programszervezési feladatokat tizenöt fős személyzet látta el. A három hónapos program nemcsak alkotási folyamatból állt, ugyanis részt kellett vennünk különféle tevékenységeken, gyerekkel kellett foglalkoznunk, sajtóval kellett kommunikálnunk, találkozókat szerveztek az ottani emberekkel, kommunikálnunk kellett, nemcsak a japán művészekkel, hanem másokkal is.

Milyennek ismerte meg a japánokat?

Zárkózottabbak, nehezebben megközelíthető emberek, mint az európaiak, de az tetszik bennük, hogy szakmai szempontból maximalisták. A tökéletességre törekednek az élet minden területén, nagyon sokat dolgoznak, és ez jellemző a művészekre is.

Nem lehetett könnyű megfelelni a magas szintű elvárásoknak...

A kiválasztásnál, azt hiszem, egy kis szerencsém is volt, aztán igyekeztem a képességeim legjavát adni. Egy hatalmas kültéri installációt készítettem színes kövekből egy tükröző fémhengerrel. Érdekes játék alakult ki abból, ahogyan a fémhenger felületén torzítva tükröződtek a köréje rakott színes kövek.

A Nature Art alkotások meglehetősen rövid életűnek tűnnek, az itteni művészekre viszont jellemző, hogy igyekeznek maradandót alkotni.

A mulandóság az élet része. Nem célom, hogy örökkévaló, tartós alkotásokat készítsek, ennek ellenére néhány munkám eléggé időtállónak bizonyult. Például a már említett fémhengeres, színes köves installáció vagy a Koreában, egy erdő közepén készített, téglából kirakott portré olyan, hogy ha idővel benövi a növényzet, akkor is szépnek mutat. De olyan munkám is volt, ami egy év alatt teljesen megsemmisült. Nem tartom jogosnak, hogy egy privát ötletet ráerőltessünk az örökkévalóságra. Szerintem mi ragaszkodunk túlzottan az állandósághoz, ahhoz, hogy egy alkotás maradandó legyen. Japánban például képesek egész nagy volumenű munkálatokat folytatni időszakosan, vagyis pénzt, energiát fektetnek abba, hogy valamit létrehozzanak, aztán egy hónap múlva szétbontják. Szemléletbeli különbség van az európai és az ázsiai emberek között. Az ázsiaiak a változást és az állandó átalakulást elfogadják, természetesnek tekintik, mi pedig hadakozunk ellene. Ez a hozzáállás pedig az életük minden területén megmutatkozik. Például a japánok képesek építeni egy repülőteret egy süllyedő szigetre. Az oszakai repülőtér évente tíz centit süllyed, és ők képesek évente tíz centivel emelni a betonplatformot. Már az építés kezdetekor tudták ezt, és beleszámolták, hogy állandóan változtatniuk kell, ha meg akarják őrizni.

Nem érzi ellentmondásosnak, hogy miközben elfogadja a mulandóságot, restaurátorként a múltat menti át a mába?

Nem érzem ellentmondásnak, mert az, hogy valami régi és romlik, éppen a mulandóságot igazolja. Csak egy karbantartó lehetek, egy átmentő, aki azáltal, hogy „megjavítja” a régi dolgokat, felvállalja a mulandóságot. Ha egy régi műtárgyat konzerválok, restaurálok, csupán egy kicsivel meghosszabbítom az életét, de nem állítom azt, hogy örökéletű lesz.
Úgy tűnik, hogy az örökkévalóság és a múlandóság mezsgyéjén egyensúlyoz...

Ne menjünk bele túlságosan mély filozófiai elemzésbe, mert csupán egy szemléleti kérdésről van szó, hogy hogyan fogadod el nemcsak a saját létedet, hanem azokat a tárgyakat is, amiket mások hoztak létre.
Erdélyben kevesen járják azt az utat, amit ön...

Nálunk az a szemlélet uralkodik, hogy amit megalkotok, azt majd az unokáink is lássák. Meggyőződésem, hogy valamit, egy tárgyat például, nem az tesz tartóssá, hogy olyanná alkotják, hanem valami egyéb. Ha valami érdemes az átmentésre, az úgyis megmarad. Ebben a korban nagyon sok olyan alkotás készül, ami mulandó. Például egy színházi előadást játszanak egy-két évadban, aztán elmúlik. De ott van például a film is, amit egy celluloidszalagon vagy DVD-n tárolnak, ami sérülhet, megrongálódhat. Nem az a lényeg, hogy egy színész maradandót alkot vagy sem, hanem, hogy azt az alakítást, amit például 1920-ban láthatott a közönség, ma is emlegetik. Egy Leonardo-rajzban sem önmagában a rajz a lényeg, hanem a Leonardo szelleme. Például lehet neki olyan kortársa, aki igyekezett örökkévaló anyagba önteni az alkotását, mégsem maradt meg. Az értékek szelekciója másként működik: nem az a lényeg, hogy maradandó anyagba alkossunk, hanem az, hogy mit.

Pál Péter
1961. augusztus 3-án született Marosvásárhelyen.
A művészeti középiskola elvégzése után a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola murális festészet-falkép restaurálás szakán végez 1989-ben. 1998–2003 között a marosvásárhelyi művészeti gimnázium tanára, majd a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikáció szakán látványelemzést tanít. Neves távol-keleti – japán és koreai – egyetemeken  dolgozott. Számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt Távol-Keleten és Európában.